A rejtett kamera leleplezi az igazságot Amikor először visszanéztem a nappaliban elhelyezett kamerám felvételét, a gyomrom görcsbe rándult. Nem akartam hinni a szememnek. Az a férfi, aki a képernyőn tombolt, ugyanaz volt, akivel tíz éve összekötöttem az életemet. Ugyanaz az ember, aki hajnalban kávét főz nekem, aki együtt nevetett velem a Balaton-parton, aki a lányunk születésénél végig fogta a kezem. És most… most úgy viselkedett, mintha idegen lenne.
– „Lilla! Mondtam már százszor, hogy hagyd abba a csapkodást!” – ordította Gábor, a férjem. A telefonját az asztalra vágta, majd felpattant.A hatéves kislányunk, Lilla, rémülten rezzent össze. A szeme kikerekedett, a kezében lévő plüssmaci lassan kicsúszott az ujjai közül.
– „Apa… én csak játszottam…” – nyöszörögte halkan.– „Játszottál? Ez játék neked? Nézd meg, mit csináltál a szőnyeggel! Tele van kockákkal! Hogy lehet ekkora rendetlenséget csinálni?!” – Gábor hangja egyre erősebben visszhangzott a szobában.
Én a laptop előtt ülve, a kamerafelvételt bámulva, mintha jéghideg vízzel öntöttek volna nyakon. A férjem arca torz volt a dühtől. A szeme nem az a meleg, barna tekintet volt, amit annyira szerettem, hanem rideg és kemény.
– „Ne… ne kiabálj velem, apa…” – Lilla remegett, a könnyei elindultak.– „Majd akkor nem kiabálok, ha végre megtanulsz csendben lenni! A munkából hulla fáradtan jövök haza, és erre mi fogad? A sivalkodásod és a rumli!” – sziszegte, miközben megragadta a kislány karját.
Lilla felsikoltott. Nem erősen rángatta, de ahhoz elég durván, hogy félelmet ültessen belé. Odavonszolta a kiságyhoz, ami a nappali egyik sarkában állt, majd belökte oda.
– „Ott maradsz, és csöndben leszel, világos?” – mondta ridegen.
A kislány zokogva kuporodott össze, a maciját szorítva. Közben Gábor leült, felvette a telefonját, és mintha mi sem történt volna, görgetni kezdte a híreket. Lilla keserves sírása visszhangzott a szobában, de ő nem nézett rá. Nem érdekelte.
Én pedig a képernyőt bámultam, és éreztem, hogy bennem valami eltörik.
Aznap éjjel alig aludtam. A képek újra és újra lepörögtek a fejemben. Ez a férfi tényleg az én férjem? Ez az ember, aki eddig a tenyerén hordozta a lányunkat, most így bánt vele?
Reggel, mikor Gábor álmosan leült az asztalhoz, már ott vártam. Elé tettem a laptopot, és elindítottam a felvételt.
– „Ez mi?” – kérdeztem halkan, de a hangom remegett a dühtől.Ő először nem értette, aztán ahogy meglátta magát a képernyőn, elsápadt.
– „Zsófi… te… te kamerát tettél fel?” – hebegte.– „Igen. És most már tudom, hogy nem képzelődtem. Tudod, mennyire fél a lányod tőled? Tudod, mit okozol neki?” – a könnyek kicsordultak a szememből.
Gábor némán ült, a homlokát masszírozta.