– „Én… én nem vagyok ilyen. Nem tudom, mi történt velem. Csak… annyira nyom alatt vagyok a munkahelyen. Az új főnököm minden nap a pokolra küld, a határidők lehetetlenek, és mikor hazaérek… Lilla hangja, a játékzaj… mintha csak olaj lenne a tűzre.”

– „Ez nem mentség! Ő egy gyerek, Gábor! A mi gyerekünk! Nem rángathatod meg, nem ordíthatsz rá, csak mert fáradt vagy!” – vágtam közbe.

Ő lesütötte a szemét. Láttam rajta a szégyent.– „Igazad van… Segítség kell. Nem tudom kezelni a dühömet. Elmegyek szakemberhez. Esküszöm, hogy elmegyek.”

– „És mit mondasz majd Lillának? Hogy bocsánat?” – kérdeztem ridegen.

Gábor odament a kislányhoz, aki a szobájában ült, a plüssmackóját szorongatva. Letérdelt elé.

– „Kicsim… Apa nagyon rosszat tett tegnap. Nem volt szabad rád kiabálnom. Nem volt szabad megragadnom a karodat. Nagyon sajnálom. Nagyon szeretlek.”

Lilla szeme megtelt könnyel.– „De… én féltem tőled, apa…”

Ez a mondat úgy vágta mellbe a férjemet, hogy szóhoz sem jutott. Csak átölelte, és sírt vele együtt.

Az elkövetkező hetekben sok minden megváltozott. Gábor valóban elment pszichológushoz, és elkezdte tanulni, hogyan kezelje a feszültséget. Nem volt könnyű. Sokszor kiborult, sokszor kellett emlékeztetnem arra, mi forog kockán.

De Lilla lassan feloldódott. Egyre többször nevetett, újra szívesen játszott az apjával. Láttam, ahogy Gábor türelmesen építi vele a legóvárat, ahogy esti mesét olvas neki, és közben az ölébe ülteti.

Egy este, amikor Lilla már aludt, odabújtam hozzá.– „Félek, hogy megismétlődik” – suttogtam.– „Nem fog. Tudom, hogy sokat hibáztam, de most már látom, mennyire mély sebeket okoztam. Nem akarom elveszíteni sem téged, sem őt. Megváltozom.” – felelte határozottan.

És én hittem neki. Nem azért, mert kötelező hinni. Hanem mert a tettei napról napra bizonyították.

Ez a történet megtanított arra, hogy a család nemcsak szeretetből, hanem küzdelemből is épül. Hogy néha szembe kell néznünk a legsötétebb oldalunkkal, ha azt akarjuk, hogy fény legyen a végén. És hogy a szeretet nem azt jelenti, hogy sosem hibázunk – hanem azt, hogy képesek vagyunk kijavítani a hibáinkat.

Azóta a kamera már felesleges. Nem azért, mert elfelejtettem, mi történt, hanem mert már nincs szükségem rá, hogy őrizzem a lányomat. Most már tudom: a férjem újra az az apa lett, akit Lilla megérdemel.