A nyár közepén történt, amikor minden olyan hétköznapinak tűnt.Kovács Anna, kétgyermekes édesanya, épp a hétvégi nagymamánál tartózkodásból készült haza. A családnál már egy éve dolgozott a dadus, Varga Eszter. Anna mindig hálás volt neki – hiszen nemcsak a gyerekekkel bánt türelemmel, hanem sokszor a lelki támasza is volt, amikor férje, Gábor késő estig a munkahelyén maradt. Anna fejében sosem fordult meg, hogy Eszter több lehetne, mint alkalmazott. Olyan volt, mint egy harmadik felnőtt a házban, aki mindig segített, mindig mosolygott, és akinek a gyerekek is ragyogó szemmel meséltek mindent.
Ám azon a bizonyos délutánon, amikor Anna a szokásosnál korábban ért haza, valami megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy ne csapjon nagy zajt. Kulcsa finoman fordult a zárban, és hangtalanul lépett be a nappaliba. A ház szokatlanul csendes volt. Nem hallatszott mesezene, nem szólt a tévé, a gyerekek kacaja sem rezdítette meg a levegőt. Anna szíve egy pillanatra kihagyott.
– „Lehet, hogy alszanak?” – suttogta magában, miközben letette a táskáját.
Lassan indult el a hálószoba felé. Ahogy közelebb ért, halk, elfojtott neszek ütötték meg a fülét. Először nem tudta hova tenni: mintha nevetés és lihegés keveredett volna össze.
Amikor lenyomta a kilincset, a látvány, ami elé tárult, örökre beleégett a retinájába.
Férje, Gábor, és a dadus, Eszter, egymásba fonódva feküdtek az ágyon. A levegő feszült volt, mintha maga a ház is szégyenkezne. Anna lábai földbe gyökereztek, szíve olyan erővel vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasából.
– „Hát ti… mit műveltek?” – hallatszott rekedt, reszkető hangja.
Gábor arca kifehéredett, mint a fal. Eszter pedig úgy ugrott fel, mintha épp forró vasat érintett volna.
– „Anna… ez… ez nem úgy van, ahogy gondolod…” – hebegte Gábor, miközben próbálta felrántani magára a lepedőt.
– „Nem úgy van?!” – tört ki Anna. – „Pontosan úgy van! A saját szememmel látom! Hát ennyit ért tizenkét év házasság?”
Eszter könnyekkel a szemében nyúlt Anna felé:– „Kérlek, bocsáss meg… én… én nem akartam…”
Anna hátrált egy lépést. Szinte émelygett a gondolattól, hogy ebben az ágyban, ahol annyi közös emlékük volt Gáborral, most ilyen árulás történt.
– „Tűnj ki innen, Eszter!” – kiáltotta. – „Most azonnal!”
Eszter némán, sírva kapta össze a ruháit, és kifutott a szobából.
A házban ismét csend lett, de az a csend már nem volt ugyanaz.
Anna tekintete Gáborra szegeződött, akinek ajkai remegtek, de szavai bénán rekedtek meg a torkában.
– „Anna, kérlek… hallgass meg…”
– „Hallgassalak meg? Mégis mit? Hogy miért döntöttél úgy, hogy a családodat egy idegenért dobod el? Hogy a gyerekeid dajkájával csalsz meg? Mondd, Gábor, mit kellene most hallanom?”
Gábor szeme könnyben úszott. – „Hibáztam. Elgyengültem. Nem tudom, miért… de nem jelentesz kevesebbet nekem. Te vagy az életem.”
Anna keserűen felnevetett. – „Az életed? Akkor vajon mit jelentett számodra ez az árulás?”
A beszélgetés itt megakadt. Anna úgy érezte, ha még egy percet bent marad a szobában, megfullad. Így hát sarkon fordult, kiment a nappaliba, és az ablakhoz lépett, miközben könnyei hangtalanul csorogtak az arcán.
Az éjszaka Anna számára végtelennek tűnt. Az ágy hideg volt, a gondolatok viszont perzseltek. Férje, Gábor, a kanapén aludt – vagy inkább forgolódott –, mert Anna egy szó nélkül kizárta őt a hálószobából.
Hajnalban, amikor a gyerekek, Bence és Lilla, álmosan topogtak a konyhába, Anna már a kávéscsészét szorongatta. A két kicsi semmit sem sejtett az előző este történéseiből.
– „Anya, Eszti hol van?” – kérdezte Lilla, miközben a kedvenc plüssmackóját szorongatta.
[ ]
Anna szíve összeszorult. Rövid hallgatás után csak ennyit mondott:– „Eszti… Eszti már nem fog nálunk dolgozni.”
– „De miért? Ő mindig játszott velünk!” – csattant fel Bence, aki már kilencévesen is éles eszű fiú volt.
Anna lesütötte a szemét. Nem akarta, hogy a gyerekek azonnal megtudják a teljes igazságot. – „Most így alakult. Mi ketten fogunk sokkal több időt együtt tölteni.”
A gyerekek értetlenül néztek egymásra, de végül elfogadták a választ.
Ekkor lépett be Gábor a konyhába. Arcán látszott az álmatlan éjszaka, szemei vörösek voltak.– „Jó reggelt…” – mormolta.
Anna fagyosan ránézett, majd felállt. – „A gyerekek miatt most csendben maradunk. Este beszélünk.”
Gábor bólintott, de az arca fájdalmasan megremegett. A reggeli így szokatlanul néma volt.
Később, amikor a gyerekek elmentek az iskolába, Anna és Gábor kettesben maradtak. A levegő szinte vibrált a kimondatlan szavaktól.
– „Anna…” – kezdte Gábor. – „Kérlek, hadd mondjam el.”
– „Mondd hát. Kíváncsi vagyok, hogyan magyarázol ki egy ilyen árulást.” – Anna karba tette a kezét, és hidegen figyelte férjét.
– „Nem volt tervem, nem akartam, hogy így legyen. Eszter… mindig itt volt, mindig segített. És amikor te fáradtan zuhantál az ágyba, ő beszélgetett velem. Én pedig… gyenge voltam.”
Anna szemei villámlottak. – „Gyenge? Ez a magyarázatod? Hát ennyit ért a mi kapcsolatunk? Hogy ha én kimerült vagyok a gyerekek és a munka miatt, te más karjaiban keresel vigaszt?”
Gábor lehajtotta a fejét. – „Tudom, hogy nincs bocsánat. De szeretlek. És nem akarom elveszíteni a családomat.”
Anna hangja remegett, de most nem a sírástól, hanem a düh visszafojtásától. – „Ha valóban szeretsz, akkor miért kellett ehhez a dadust választanod? Egy idegent, akit én engedtem be a házunkba, mert bíztam benne!”
Gábor közelebb lépett, de Anna felemelte a kezét. – „Ne! Egy szót se tovább! Minden mozdulatod emlékeztet arra, amit láttam.”