A férfi megtorpant. – „Mit akarsz, hogy tegyek? Könyörögjek? Mondjam százszor, hogy hibáztam?”

– „Nem tudom, Gábor. Csak azt tudom, hogy most darabokban van az életem. És te vagy az, aki széttörte.”

Csend telepedett rájuk. Csak az óra ketyegése hallatszott.

Anna az ablakhoz lépett, kinézett az utcára, ahol anyák sétáltatták gyermekeiket, mintha semmi baj nem lenne a világban. Egy könnycsepp gördült le az arcán.

– „A legjobban az fáj, hogy Esztert is a barátomnak hittem. És ti ketten… tönkretettetek mindent.”

Gábor hangja elcsuklott. – „Ha kell, mindent megteszek, hogy visszaszerezzem a bizalmad.”

Anna keserűen felnevetett. – „A bizalom? Azt egyszer törted össze, és lehet, hogy soha többé nem lesz olyan, mint volt.”

Este a gyerekek már aludtak, amikor Anna újra szembesítette férjét. Ezúttal higgadtabb volt, de a fájdalom még mindig ott lüktetett minden szavában.

– „Gábor, döntenünk kell. Nem élhetünk így tovább. Vagy őszintén szembenézünk ezzel, vagy nincs értelme.”

– „Én az utóbbit akarom. Harcolni értünk. A családért.”

Anna szemeibe könnyek gyűltek. – „Nem tudom, van-e még erőm hozzá. De egy biztos: ha egyszer még ilyet teszel, vége lesz mindennek.”

 

Másnap délután váratlanul csengettek. Anna kinyitotta az ajtót, és ott állt Eszter, karikás szemekkel, kezében egy borítékkal.

– „Anna… kérlek, hadd mondjam el.” – szólalt meg remegő hangon.

Anna mély levegőt vett. Egy része legszívesebben rácsapta volna az ajtót, de valami belül azt mondta: hallgasd meg, különben sosem lesz lezárás.

– „Rendben. De csak öt percet kapsz.” – mondta hidegen.

Eszter belépett, és keze reszketve nyújtotta át a borítékot. – „Ez a felmondásom. Tudom, hogy nincs bocsánat. Életem legnagyobb hibája volt, amit elkövettem.”

Anna összehúzta a szemét. – „Hibának nevezed? Tudod, mit tettél a gyerekeimmel? Elvetted tőlük az ártatlanságot, hogy egy olyan emberben bízzanak, akit családtagként szerettek.”

Eszter könnyei patakokban folytak. – „Igazad van. És életem végéig cipelni fogom ezt a terhet. De hidd el, sosem akartalak bántani. Ostoba voltam, gyenge… és talán túl közel engedtem magamhoz valakit, akit nem lett volna szabad.”

Anna egy pillanatra megenyhült, de a szavai kemények maradtak. – „Menj, Eszter. A gyerekeim nem láthatják többé az arcodat. Ez a ház többé nem a tiéd.”

Eszter lehajtotta a fejét, és hangtalanul kiment. Az ajtó halk kattanással zárult mögötte – de Anna szívében a zaj mennydörgésként visszhangzott.

Aznap este Gábor próbálta megtörni a csendet.– „Beszélt veled, igaz?”

– „Igen.” – válaszolta Anna szárazon. – „És felmondott. Nem mintha lett volna más választása.”

– „Anna… én még mindig itt vagyok. Nem futottam el, nem hagytalak el. Ez is jelent valamit.”

Anna szemébe könnyek gyűltek. – „Nem, Gábor. Ez csak azt jelenti, hogy most félsz a következményektől. A hűség azonban nem abból áll, hogy csak akkor maradsz, ha lebuktál.”

– „Adj egy esélyt! Csak egyet! A gyerekekért… értünk.” – könyörgött Gábor.

Anna sóhajtott. – „Nem dönthetek hirtelen. Minden porcikám kiabál, hogy meneküljek… de ugyanakkor a szívem még mindig hozzád húz. Ez a legnagyobb kín.”

Néhány nap múlva Bence és Lilla is érezni kezdték a változást.– „Anya, miért veszekedtek apával?” – kérdezte Bence, miközben az asztalnál rajzolt.

Anna melléült, megsimogatta a haját. – „Bence, van, hogy a felnőttek hibáznak. Apa most olyat tett, amit nagyon nehéz megbocsátani.”

– „De mi szeretjük őt…” – mondta Lilla halkan. – „Ugye nem fog elmenni?”

Anna könnyeit visszatartva mosolygott. – „Apa itt marad. Csak… nekünk most idő kell, hogy újra megbízzunk benne.”

A gyerekek nem értettek mindent, de látták anyjuk arcán a fájdalmat. Aznap este ők bújtak mellé az ágyban, mintha tudták volna, hogy a szeretetük az egyetlen, ami segíthet.

Hetek teltek el. A sebek nem gyógyultak gyorsan, de lassan halványodni kezdtek. Gábor minden erejével azon volt, hogy bizonyítsa: megváltozik. Hazajött időben, segített a háztartásban, minden este mesét olvasott a gyerekeknek.

Egy este Anna hosszan figyelte férjét, ahogy Bencével legózott a nappali szőnyegén. Az arcán ott volt ugyanaz a kedvesség, amitől évekkel korábban beleszeretett. De most egy árnyék is kísérte ezt a képet – az árulás emléke.

Amikor lefeküdtek, Gábor halkan megszólalt:– „Tudom, hogy még nem hiszel nekem. De minden nap próbálok jobb ember lenni. Nem várom, hogy egyből megbocsáss. Csak azt kérem, hogy adj időt.”

Anna lehunyta a szemét. – „Időt adok. De jegyezd meg: a bizalom olyan, mint az üveg. Ha egyszer összetörik, még ha össze is ragasztod, a repedések mindig látszani fognak.”

Gábor bólintott, és megfogta felesége kezét. Anna nem húzta el. Ez volt az első apró lépés a hosszú úton.

Anna naplójában így zárta le a történteket:

„A hűtlenség nem csak egy botlás, hanem szakadék, amely elválaszt két embert. Hogy át lehet-e hidalni, azt nem tudom. De most megpróbálom, mert a gyerekeim jövője és a saját szívem békéje ezt kívánja. Nem felejtek, de talán egyszer meg tudok bocsátani. És ha nem, akkor legalább tudom, hogy mindent megtettem.”

A jövő bizonytalan volt, de Anna már nem félt tőle. Mert tudta: bármi történjék is, erősebb annál, hogy összeroppanjon.

A cikknek az eleje!