Gábor összevonta a szemöldökét. „Dolgozom?” – ismételte magában.

Továbbpörgette a felvételt.
Dél körül Ágnes elvitte a gyereket az udvarra, majd mikor Emma leült homokozni, a nő bement a házba.
A kamera képe átváltott a nappalira. Ágnes egyenesen Gábor dolgozószobája felé ment. Megállt az ajtónál, körbenézett, majd benyitott.

A férfi szíve hevesen dobogni kezdett. A képernyőn látta, ahogy Ágnes az íróasztalhoz lép, kihúz egy fiókot, belenéz, majd visszatolja. Aztán a másikat. Ott megállt.
Kivett valamit – egy kis bársonydobozt. Kinyitotta, és elidőzött a látványon. Gábor tudta, mi az: Réka arany fülbevalója.

– Ne... – suttogta maga elé. – Ne mondd, hogy te is...

A felvételen a nő nem vett el semmit, csak visszatette a dobozt, és becsukta a fiókot. De a mozdulat, a kíváncsiság – valami gyanús volt benne.

Másnap Gábor nem szólt semmit. Figyelte Ágnest, ahogy Emmával reggelizett, mintha mi sem történt volna. A nő kedves volt, mosolygott, a gyerek nevetett.
De Gábor már nem tudott ugyanúgy nézni rá.

Aznap éjjel ismét a felvételekhez ült. Most már órákon át nézte őket, napról napra visszamenve.
És ahogy haladt, egyre több apróság tűnt fel.

Egy délután a nő a hálószobában hajolt az egyik komód fölé, mintha port törölne, de valójában a fiókokat vizsgálta. Másnap megint. Aztán harmadnap.
A felvételek alapján mindig ugyanott keresett valamit.

Egyik éjjel, mikor már hajnalodott, Gábor újra lejátszotta az egyik jelenetet.
Ágnes kinyitott egy fiókot, elővett egy ékszerdobozt, és kivett belőle egy aranyláncot. Megnézte, majd nem tette vissza, hanem a kötényébe csúsztatta.
A férfi gyomra görcsbe rándult.

Felkelt, kiment a folyosóra, és a gyerekszoba ajtajához ment. Emma csendesen aludt. Aztán Ágnes ajtaja elé lépett. Megállt. Hallotta a nő egyenletes lélegzését.

– Miért, Ágnes? – suttogta magában. – Miért kellett ez?

Reggel, amikor a házban a nap első fényei átszűrődtek a függönyön, Gábor már döntött.

Aznap, mintha mi sem történt volna, elvitte Emmát az iskolába, majd hazament, és várta, hogy Ágnes visszatérjen a piacról. A telefonját a zsebében szorongatta, rajta a bizonyítékokkal.

Amikor a nő belépett, mosolyogva köszönt:
– Jó reggelt, Gábor! Friss kenyeret is hoztam, és egy kis túrót Emmának. Tudja, mennyire szereti.

– Üljön le, kérem – mondta a férfi halkan, de a hangja kemény volt.
Ágnes megtorpant.
– Valami baj van?
– Csak… beszélnünk kell.

A nappaliban leültek egymással szemben. A nő idegesen igazgatta a ruháját.
– Megkérdezhetem, miről van szó?
– Inkább megmutatom.

Gábor elővette a telefonját, és elindította a felvételt. A képernyőn megjelent Ágnes, amint a fiókban kutat, elővesz valamit, majd a kötényébe rejti.
A nő elsápadt.

– Ez… ez nem úgy volt – dadogta. – Én csak... csak rendet raktam...
– Ne próbálja kimagyarázni – vágott közbe Gábor halkan, de határozottan. – Tudja, hogy mit látok ezen a felvételen?
– Nem... nem akartam semmit elvenni. Csak... csak meg akartam nézni... olyan szép volt... – a hangja elcsuklott.

A férfi némán figyelte.

– Maga segített nekem újra hinni az emberekben – mondta végül. – És most itt tartunk.

Ágnes felállt, szeme könnyben úszott.
– Gábor, kérem… ez egy félreértés. Én nem... –
– Elég. Kérem, csomagolja össze a holmiját, és menjen el.

A nő remegő kézzel bólintott, majd némán távozott a szobából.

Az igazság súlya

A házban csend lett. Olyan csend, amilyet csak az ismer, aki egyszer már veszített.
Gábor a nappaliban ült, és üres tekintettel bámulta a falat. Az asztalon ott hevert a telefonja, a kijelző sötét volt, de a képei még mindig élénken égtek a fejében. Ágnes arca, ahogy meglepve, majd rémülten néz rá — a pillanat, amikor minden bizalom szertefoszlott.

Kint lassan esni kezdett az eső. A hegyoldal fái szürkén csillogtak, a felhők nehéz függönyt vontak a város fölé.

Emma eközben a gyerekszobában aludt, mit sem sejtve arról, mi történt.
Gábor lehunyta a szemét, és csak arra tudott gondolni: „Megint elrontottam. Megint rosszul ítéltem.”

Dél körül halk kopogás hallatszott az ajtón.
Amikor kinyitotta, Ágnes állt ott. Egy kabát volt rajta, vállán egy kopott táska. A szeme vörösre sírva.
– Nem jöttem veszekedni – mondta csendesen. – Csak szeretném, ha elmondhatnám, miért történt, ami történt.

Gábor először habozott, de végül félrelépett az ajtóból.
– Jöjjön be.

A nő leült, kezében a táskáját szorongatta.
– Nem akartam elvenni semmit – kezdte remegő hangon. – Az a lánc... az a lánc emlékeztetett valamire. Vagy inkább valakire.
– Kire? – kérdezte Gábor fáradtan.
– A lányomra.

A férfi felnézett.
– A lányára?
– Igen. – A nő mély levegőt vett. – Tíz éve volt. Nyolc éves volt, mint most Emma. Egy betegség vitte el. Azóta sem tudok aludni éjjelente, mert mindig azon gondolkodom, mit csinálhattam volna másképp. Amikor megláttam Réka ékszerét, az jutott eszembe, hogy az én kislányomnak is volt egy hasonló nyaklánca. Egy apró aranylánc, amit a nagyanyjától örökölt. De sosem találtuk meg a kórházban, amikor meghalt... – A hangja elhalt. – Én nem akartam lopni, Gábor. Csak egy pillanatra akartam újra látni azt, amit elvesztettem.

Csend. A levegő megfeszült közöttük, mintha maga a ház is visszatartotta volna a lélegzetét.

– Miért nem mondta el korábban? – kérdezte a férfi halkan.
– Mert nem akartam sajnálatot. A munkám az életem lett. Csak a gyerekek közelében éreztem, hogy talán még van értelme annak, hogy itt vagyok.
– És Emmát szerette? – kérdezte Gábor.
– Mintha a sajátom lett volna.

A férfi lesütötte a szemét. A telefonja képernyőjén még mindig ott volt a bizonyíték – a nő, aki a fiókban kutat.
De most már egészen másképp látta. Nem tolvajként, hanem egy emberként, aki fájdalomból cselekedett.

– Tudja, Ágnes – mondta végül lassan –, én is elvesztettem valakit, akit szerettem. Rékát. Azóta mindenkit gyanakvással figyelek. Minden apró mozdulatban fenyegetést látok. És most… azt hiszem, ezúttal én tévedtem.

A nő felpillantott, a szemében könnyek csillogtak.
– Nem, nem tévedett. Hibáztam. Be kellett volna vallanom, hogy mit érzek. De amikor valaki sok veszteséget él meg, már nem tud bízni senkiben.

A két ember sokáig ült némán. Odakint elállt az eső, a kertben a fák levelei csillogtak, mintha valami újjászületett volna.

Végül Gábor megszólalt:
– Ha szeretné… maradhat. De csak egy feltétellel.
– Miféle feltétellel?
– Hogy többé nem titkol el semmit. És én sem fogok.

Ágnes elmosolyodott, és a kezét az arcához emelte, hogy letörölje a könnyeit.
– Nem tudom, megérdemlem-e.
– Én sem tudom, hogy megérdemlem-e a bizalmat – felelte a férfi. – De talán mindketten próbálhatnánk újra.

Aznap este, amikor Emma felébredt, és meglátta Ágnest a konyhában, örömmel futott oda.
– Ági néni! Azt hittem, elmentél!
A nő letérdelt hozzá, és átölelte.
– Nem, kicsim. Nem megyek sehová.

Gábor a háttérből nézte őket. A kislány nevetése megtöltötte a házat, mint egy dallam, amit rég elfeledett.

Az elkövetkező hetekben a villa lassan újra megtelt élettel.
A kamerákat Gábor lekapcsolta. Egy este, miközben a kertben ültek hárman, Ágnes halkan megkérdezte:
– Miért nem figyeli már a felvételeket?
– Mert ha valakit figyelnünk kell ahhoz, hogy bízhassunk benne, akkor az már nem bizalom – mondta a férfi mosolyogva. – Most már inkább látni akarok, nem nézni.

Emma közben felállt, és a füvön ugrálva mutatott az égre.
– Nézzétek! Egy pillangó!
Egy apró, kék szárnyú lepke lebegett felettük, majd leszállt Ágnes vállára.

A nő elmosolyodott, és Gáborra nézett.
– Ritka dolog, hogy egy kék pillangó leszáll valakire. Tudta ezt? – kérdezte.
– Igen – felelte a férfi. – A lányom mondta egyszer, hogy csak a különleges embereket találja meg.

A pillangó még néhány másodpercig ott maradt, aztán lassan elröppent a dombok felé.

A nap lebukott a város mögött, a házban lágy fények gyúltak. Gábor csendben felnézett az égre, és először hosszú évek óta nem érzett félelmet.
Nem a pénz, nem a kamerák, nem a falak adtak biztonságot, hanem valami egészen más: az, hogy újra képes volt hinni.

Utószó

Néhány hónappal később Gábor cége újraindult, de most már nem hajszolta az eredményeket úgy, mint régen. Minden reggel megreggelizett Emmával és Ágnessel, aki hivatalosan is a ház része lett – nem alkalmazottként, hanem családtagként.

A régi ékszerdobozt Gábor elővette, és az aranyláncot Ágnesnek adta.
– Tartsa meg. A feleségemé volt, de ő is jó szívű volt, mint maga. Azt hiszem, örülne, ha most valaki más viselné.

Ágnes nem tudott mit mondani. Csak annyit suttogott:
– Köszönöm.

A férfi bólintott.
– Köszönje inkább annak a pillangónak. Ő döntötte el, hogy kinek szabad megbocsátani.

És azon az estén, mikor a nap már lebukott a város mögött, a kertben újra felbukkant a kék pillangó.
Rászállt a kislány kezére, majd felröppent a magasba — mintha egyetlen mozdulatban hordozta volna mindazt, amit elveszítettek, és mindazt, amit újra megtaláltak: a bizalmat, az emberséget és a reményt.

A cikknek az eleje!