Az Őrség mély, mohos erdeiben ritkán történik bármi, ami kizökkentené a csendet. A tölgyek között csak a szél beszél, a rigók fütyörésznek, s néha egy-egy róka neszez a levelek között.Egy hűvös, tavaszi délután azonban valami más hang törte meg a békét.
Barta Gergely, a helyi erdész, szokásos járőrútján haladt. Mellette hűséges társa, Bodri, egy barna-fehér vizsla, aki már kölyökkora óta mellette volt. Gergely szeretett az erdőben lenni – itt nőtt fel, itt tanulta meg, hogyan figyeljen arra, amit más talán észre sem vesz.
– Na, gyere, pajtás – szólt a kutyához, miközben lehajolt egy kidőlt fa fölé. – Ma valahogy más a levegő, nem?
Bodri megemelte a fejét, orrát a szélbe dugta, és hirtelen eliramodott.
– Hé! Várj meg! – kiáltott utána Gergely, de a kutya már eltűnt a fák között.
A férfi futva indult utána. A távolból halk, nyüszítő hang hallatszott – valami kicsi és törékeny sírása. Mikor Gergely utolérte a kutyát, az egy apró, fekete csomag fölött állt.
A földön, egy avarba vájt kis mélyedésben egy parányi, remegő lény feküdt. Szeme még csukva, teste alig mozdult, de mellkasa lassan emelkedett-süllyedt.
– Jézusom… – suttogta Gergely. – Mi ez, Bodri?
A kutya óvatosan körbeszimatolta a teremtményt, de nem bántotta. Csak ült mellette, és finoman nyüszített.
Gergely kabátját levette, és óvatosan a lény alá tette, hogy felemelhesse. Az állat bőre puha volt és selymesen fekete, akár az éj. Szinte semmi nem árulta el, miféle állat lehet.
Hazafelé menet a férfi karjában tartotta, és csak ennyit mondott halkan:– Ne félj, kicsi… most már biztonságban vagy.
Otthon, a kis házában, a sparhelt mellé tett egy kartondobozt, meleg rongyokat, és egy kistányér tejet. Bár tudta, hogy az ismeretlen állat valószínűleg még szopós, nem hagyhatta, hogy éhen maradjon.
[ ]
Aznap este nem aludt. Bodri sem. Mindketten figyelték, ahogy a kis lény lassan mocorog, majd elcsendesedik.
Másnap reggel Gergely felhívta az Őrségi Állatmentő Központot.– Találtam valamit… nem tudom, mi lehet. Él, de nagyon pici. Tudnátok segíteni?
A vonal másik végén egy női hang szólalt meg.– Persze, hozza be. Minden élőlény számít.
Így kezdődött valami, amiről még senki sem tudta, hogy meg fogja változtatni nemcsak Gergely, hanem sok más ember életét is.
A kis lényt meleg takaróban vitték be az állatmentő központba, amely az Őriszentpéter melletti dombon állt.A kapunál egy fiatal önkéntes, Réka, várta őket.
– Jaj, nézzétek meg ezt a csöppséget! – mondta, mikor kibontotta a takarót. – Milyen fényes a bundája!– Tudjátok, mi lehet? – kérdezte Gergely.– Hát… nem igazán. Talán vadmacska? Vagy nyest? De a szőre túl finom…
A következő órákban az egész csapat találgatott. Volt, aki mókuskölyöknek hitte, más szerint medvebocs lehet. Az internetre is feltették a fotóját, és pillanatok alatt elárasztották a kommentek:
„Ez egy kisfarkas!”„Nem, ez egy fekete cica!”„Talán valami egzotikus állat?”