A budai hegyek között, egy domboldalba épített, üvegfalú villában élt Bártfai Gábor, negyvennyolc éves üzletember, akit a sajtó gyakran emlegetett a „magyar technológiai csoda” megteremtőjeként. A vagyonát egy mesterséges intelligenciával foglalkozó startup eladásából szerezte, de a pénz nem hozott neki nyugalmat. Felesége, Réka három éve hunyt el egy autóbalesetben, és azóta Gábor egyedül nevelte hatéves kislányát, Emmát.
Az elmúlt években több bébiszitter és házvezetőnő is megfordult a házban, de egyik sem maradt sokáig. Néhányuk lopott, mások egyszerűen nem tudtak bánni a gyerekkel. Az utolsó bébiszitter például egy arany karkötőt vitt el Réka hagyatékából. Azóta Gábor nem tudott bízni senkiben.
A ház modern volt, szinte túlzottan is: automata redőnyök, hangvezérlés, intelligens fűtés, sőt még a kávéfőző is az ő biometrikus azonosítójára reagált. Egyetlen dolog hiányzott belőle — az emberi melegség.
Amikor egy napon a közvetítőirodából felhívta egy kedves hangú nő, Tóth Katalin, és azt mondta, talált egy tapasztalt, megbízható házvezetőnőt, Gábor először hezitált.
– Nem tudom, Katalin… – sóhajtott bele a telefonba. – Az utóbbi időben nem sok szerencsém volt velük.
– Megértem, uram, de Kovács Ágnes teljesen más. Dolgozott már orvoscsaládnál, tanítónő volt korábban, és imádja a gyerekeket. Ha valaki, ő valóban törődni fog Emmával.
Gábor végül beleegyezett, hogy találkozzanak.
Másnap délután egy alacsony, harmincas évei végén járó nő állt a kapuban. Vállig érő barna haja volt, halványan szeplős arca, és amikor mosolygott, a szeme körül apró nevetőráncok húzódtak.
– Jó napot, Bártfai úr! – köszönt udvariasan. – Köszönöm, hogy fogadott.
– Kérem, szólítson Gábornak – felelte a férfi kissé feszengve. – És ön Ágnes, ugye?
– Igen, uram. Vagyis… Gábor.
A beszélgetésük szokatlanul könnyedén indult. Ágnes nyugodt hangon beszélt, figyelmes volt, és amikor Emmát meglátta, azonnal leguggolt hozzá.
– Szia, te biztos Emma vagy! Hallottam, hogy szereted a kék pillangókat – mondta mosolyogva. – Én is. Tudod, miért különlegesek?
– Mert ritkán lehet őket látni – válaszolta a kislány félénken.
– Pontosan. De ha egy ilyen ritka pillangó rászáll valakire, az azt jelenti, hogy különleges ember.
Emma elmosolyodott, és Gábor megdöbbenve nézte, hogy a lánya az első perctől megnyílik az idegen nőnek. Ilyen gyorsan még senki sem nyerte el a bizalmát.
Délután, amikor Ágnes már elment, Gábor a teraszon ült egy pohár borral, és a naplementét bámulta. Sokáig gondolkodott, majd elővette a telefonját, és felhívta az egyik barátját, Szalai Tamást, aki biztonságtechnikai céget vezetett.
– Tamás, lenne egy szívességem… Tudnál pár diszkrét kamerát felszerelni a házba?
– Már megint? – nevetett a férfi a vonal végén. – Nem tudsz bízni senkiben, mi?
– Nem arról van szó. Csak… szeretném biztonságban tudni Emmát.
Két nap múlva a nappali kandallója mögött, a gyerekszobában a polcba építve, és a bejáratnál is elrejtve apró kamerák működtek. Gábor a telefonjáról bármikor élőben nézhette, mi történik a házban.
Amikor Ágnes beköltözött, a házban mintha új élet kelt volna. Reggel friss kávé illata szállt, a gyerek nevetése visszhangzott a folyosón.
– Emma, figyelj, hogy tartod az ecsetet! – hallotta a nő kedves hangját a nappaliból. – Úgy, mint egy varázspálcát. Így ni!
– Tényleg olyan, mintha varázsolnék! – kuncogott a kislány.
Gábor este a telefonján nézte a felvételeket, és elégedetten bólintott. Ágnes nemcsak gondoskodó volt, hanem türelmes is. Sosem emelte fel a hangját, sosem sietett.
Néhány hét telt el így, békében. Gábor lassan elhitte, hogy végre talált valakit, akiben megbízhat.
– Ágnes, el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok – mondta egy este, miközben ketten ültek a konyhában, Emma már aludt. – Emma újra nevet, újra rajzol, újra beszélget. Maga megtette, amit én nem tudtam.
– Nem tettem semmi különöset – felelte szerényen a nő. – Csak szeretem őt.
A férfi elmosolyodott. Talán először érezte azt, hogy a ház újra otthon.
A nyár vége felé járt, amikor Gábor észrevette, hogy a napjai újra megteltek nyugalommal.
Reggelente Ágnes készítette a kávét, Emma nevetése ébresztette, esténként pedig a kertben vacsoráztak, miközben a gyerek a fűben rajzolt.
– Nézd, apa, ez te vagy meg anya – mutatta egy rajzra Emma, ahol két pálcikaember fogta egymás kezét, felettük egy kék pillangó repült.
Gábor torka elszorult.
– Nagyon szép, kicsim – mondta halkan, és megsimogatta lánya haját. – Anya is biztosan örülne neki.
Ágnes a teraszajtóból figyelte őket. Mosolygott, de a tekintetében volt valami nehezen megfejthető – mintha a mosoly mögött egy pillanatra árnyék suhant volna át.
Gábor hetek óta nem nézett bele a kamerák felvételeibe. Úgy érezte, fölösleges. Az élet újra sínre került.
Tamás egyszer meg is jegyezte:
– Figyelj, Gábor, most már kikapcsolhatnád azokat a kamerákat. Ha valaki rendben van, hát ez a nő az.
– Igen, tudom – válaszolta Gábor, de valamiért mégsem tette meg.
Egyik péntek este későn ért haza a cégtől. Emma már aludt, Ágnes pedig épp a nappaliban rakta rendbe a játékokat.
– Jó estét, Gábor – köszönt mosolyogva. – Készítsek egy teát?
– Köszönöm, nem kell – felelte a férfi, és fáradtan ledőlt a kanapéra. – Hosszú nap volt.
– Gondoltam, azért hagytam égve egy lámpát. A gyerek ma nagyon jókedvű volt.
Gábor megköszönte, majd felment a szobájába. A telefonja az éjjeliszekrényen pihent.
„Talán csak belenézek egy percre a felvételekbe” – gondolta. „Csak kíváncsiságból.”
A videón Ágnes a konyhában mosogatott, énekelt is halkan, valami régi gyerekdalt. Minden rendben volt.
De amikor a következő nap reggeli felvételére kattintott, valami furcsát látott.
A gyerekszobában Ágnes ült, kezében telefon, Emma pedig a szőnyegen építőkockákkal játszott. A nő fáradtnak tűnt, ingerült mozdulatokkal lapozott a telefonján.
Emma odasétált hozzá egy rajzzal.
– Nézd, Ági néni, ez te vagy! – mondta csillogó szemmel.
A nő csak egy pillanatra nézett fel, majd halkan válaszolta:
– Igen, igen, szép. Tedd le most, dolgozom.