Kovács Léna kezéből majdnem kiesett ami a kezében volt, amikor meghallotta a mondatot.
– A mai nappal nincs szükségünk a munkájára.
Nem volt kiabálás. Nem volt vád. Nem volt magyarázat. Csak egy halkan kimondott, udvarias mondat, amely mégis úgy vágott bele, mintha pengével metszették volna ketté az életét.
A dolgozószoba ablakán túl a Budai-hegyek lassan elnyelte a délutánt. A nap fénye aranysárgán csorgott végig a parkettán, pontosan ott, ahol Léna három éve először állt meg, kissé megszeppenve, kissé reménykedve. Akkor még nem tudta, hogy ez a ház nemcsak munkahely lesz számára.
Most pedig… száműzetés.
Farkas Zsombor nem nézett rá. Az íróasztalán rendezetten feküdtek a papírok, a laptop képernyőjén grafikonok villogtak. Olyan volt, mintha Léna csak egy adat lenne. Egy tétel, amit ki lehet húzni.
– Megkérdezhetem… miért? – szólalt meg végül, a hangja remegett, hiába próbálta uralni.
Zsombor megállt egy pillanatra. Az ujja megfeszült az asztal szélén.
– Nem szeretnék részletekbe menni – mondta. – A döntés végleges.
Három év.
Három év altatásokkal, lázas éjszakákkal, mesékkel, reggeli nevetésekkel.
És most ennyi.
Léna bólintott. Nem könyörgött. Nem vitatkozott. Csak érezte, ahogy valami lassan, fájón megroppan benne.
A szobájában leült az ágy szélére. A keze automatikusan mozdult, mintha nem is ő irányítaná. Ruhák a bőröndbe. Két farmer. Egy vastag pulóver. Az a halványkék ruha, amit Enikő születésnapján viselt.
A fiók mélyén ott lapult egy hajkefe. Enikőé volt. A kislány ragaszkodott hozzá, hogy ezzel fésüljék a babáit. Léna megsimította a nyelét… majd visszatette.
– Ez ide tartozik – suttogta.
Az ajtó előtt megállt valaki.
– Léna… – Enikő hangja volt az. Vékony, álmos, ijedt.
A nő szíve összeszorult. Letérdelt, amikor a kislány odaszaladt hozzá, és belekapaszkodott a derekába.
– Hova mész? – kérdezte Enikő, a szeme már csillogott.
Léna lenyelte a gombócot a torkában.
– Egy kicsit… máshova – felelte halkan. – De te jó leszel, rendben?
– Nem akarom, hogy menj – bukott ki a sírás. – Maradj velem.
A mondat úgy ütötte mellkason Lénát, hogy egy pillanatra levegőt sem kapott.
– Szeretlek – mondta, és megcsókolta Enikő homlokát. – Mindig.
A kislány szorítása még erősebb lett.
– Apa mondta, hogy ne kérdezzek – suttogta. – De én félek.
Léna nem tudott mit mondani. Csak ringatta, amíg Enikő könnyei át nem áztatták a blúzát.
A kapunál Zsombor anyja, Farkasné Magdolna, a ház régi lelke állt. Nem szólt semmit, csak bólintott. A szemében ott volt minden kérdés és minden válasz.
– Vigyázz magadra, kislányom – mondta végül.
Léna csak biccentett.
A kapu becsukódott mögötte.
A világ pedig… halkabb lett.
Az albérlet hideg volt. A falak üresek. Az ágy nyikorgott. Léna az ablakhoz lépett, kinézett a pesti utcára, ahol idegen emberek siettek haza idegen otthonokba.
A telefonja megvillant.
Üzenet Enikőtől (Zsombor telefonjáról):
„Miért ment el Léna? Sírok.”
Léna keze remegett. Nem válaszolt. Nem tehette.
Aznap éjjel először nem aludt.
És nem tudta, hogy ez csak a kezdet.
A ház másnap reggel olyan volt, mintha valaki elvitte volna belőle a levegőt.
Zsombor már hajnalban felébredt. Nem az ébresztőre, hanem arra a különös, nyomasztó csendre, amelyet addig sosem vett észre – mert mindig volt egy hang, ami betöltötte az üres tereket. Egy nevetés. Egy halk éneklés. Egy nyugodt női hang, amely mesét olvasott vagy egyszerűen csak beszélt a semmiről.
Most semmi.
Felült az ágy szélén, és egy pillanatra azt hitte, csak álmodta az egészet. A tegnapot. A döntést. Léna bőröndjét a kapunál.
Aztán meghallotta.
Enikő sírását.
Nem hangos zokogás volt. Inkább az a visszafojtott, gyermeki sírás, amely akkor tör elő, amikor valaki már túl fáradt ahhoz, hogy hangosan tiltakozzon.
Zsombor felállt, és mezítláb ment végig a folyosón. A parketta halkan nyekkent a lépte alatt. Enikő szobájának ajtaja félig nyitva volt.
A kislány az ágy közepén ült, a takarót maga köré csavarva. Az egyik kezében egy kopott plüssnyuszi volt, a másikban… Léna sálja.
– Enikő – szólalt meg Zsombor óvatosan.
A kislány felnézett. A szeme karikás volt, az arca sápadt.
[ ]
– Hol van Léna? – kérdezte halkan.
Zsombor torka összeszorult.
– El kellett mennie egy időre – felelte. – Beszéltünk erről tegnap.
– Nem beszéltünk – rázta meg a fejét Enikő. – Te mondtad. Én csak hallgattam.
Ez a mondat úgy ütötte meg Zsombort, hogy le kellett ülnie az ágy szélére.
– Nem jól van – folytatta a kislány. – A reggel se jó. A kakaó más ízű. A ház is más.
Zsombor nem tudott mit válaszolni.
– Tudod… – Enikő közelebb húzódott hozzá –, Léna mindig megkérdezte, hogy mit álmodtam. Te sose kérdezed.
A férfi becsukta a szemét.
– Mit álmodtál ma éjjel? – kérdezte végül.
Enikő vállat vont.
– Azt, hogy kiabáltam, de senki se hallott. Léna ott állt a kapun kívül, és nem tudott visszajönni.
A szoba megtelt valamivel, ami több volt a csendnél. Valami nehéz, kimondatlan igazsággal.
A láz délután jelentkezett.
Enikő teste forró volt, az arca kipirult. Zsombor idegesen járkált fel-alá, miközben a háziorvosra várt. Az anyja, Farkasné Magdolna, hideg vizes borogatást tett a kislány homlokára.
– Nem csak megfázás ez – mondta csendesen. – A gyerekek néha a lelkükkel betegszenek meg.
Zsombor felnézett.