– Maga szerint… – kezdte, majd elhallgatott.
Az idős asszony ránézett.
– Szerinted véletlen, hogy Léna elment, és Enikő pár nap alatt összeesett?
A férfi nem válaszolt.
Az orvos szerint pihenésre van szükség. És nyugalomra.
Az este lassan ereszkedett le a házra. Zsombor Enikő ágya mellett ült, amikor a kislány hirtelen megszólalt.
– Apa… – suttogta.
– Itt vagyok.
– Tudod, miért sírt Léna?
Zsombor megdermedt.
– Sírt?
Enikő bólintott.
– A folyosón. Azt hitte, alszom. Azt mondta, nem érti, mit rontott el.
A férfi szíve vadul kezdett verni.
– És… még mit mondott?
Enikő egy pillanatra elgondolkodott.
– Azt, hogy vigyázni fog rám, akkor is, ha már nem lehet itt.
Zsombor ujjai ökölbe szorultak.
– És… – Enikő hangja elcsuklott –, azt is mondta, hogy szeret minket. Téged is.
Ez volt az a pont, ahol valami végleg megrepedt benne.
A kislány ekkor még közelebb hajolt.
– Apa… – suttogta újra. – Az a néni, aki mostanában itt volt… nem szeret engem igazán.
Zsombor felkapta a fejét.
– Milyen néni?
– Aki mindig mosolyog, de a szeme hideg. – Enikő ránézett. – Léna szeme meleg volt. Olyan, mint anya volt.
A szoba elsötétült.
Nem fizikailag. Belül.
Zsombor hirtelen mindent megértett.
A kételyeket. A sietős döntést. A gyávaságát.
És azt, hogy hibázott.
Aznap éjjel Zsombor nem aludt. A dolgozószobában ült, a telefonját forgatta a kezében. Léna száma ott volt. Még nem törölte.
De nem mert hívni.
Mert volt egy félelme:
Mi van, ha már túl késő?
A telefon sokáig csak feküdt Zsombor tenyerében.
Nem villogott. Nem csörgött. Nem sürgette semmi – mégis nehezebbnek tűnt, mint bármely szerződés, amit valaha aláírt. A szám ott volt a kijelzőn. Léna Kovács neve. Ismerős betűk. Egy élet darabja.
Hajnal volt. A ház aludt. Csak Enikő szobájából hallatszott néha egy halk, nyugtalan sóhaj.
Zsombor végül felállt. Nem hívta fel. Tudta, hogy ez kevés lenne. Tudta, hogy vannak hibák, amelyeket nem lehet egy mondattal helyrehozni.
Felvette a kabátját, és elindult.
Léna a konyhaasztalnál ült, amikor kopogtak.
Az albérlet még mindig idegen volt számára. Az ablakon túl egy szürke, pesti utca ébredt. A kávé kihűlt a bögrében. Léna egész éjjel nem aludt. Ugyanaz a kép tért vissza újra meg újra: Enikő az ajtóban, a szemében értetlenséggel.
Amikor kinyitotta az ajtót, egy pillanatra nem ismerte fel.
Zsombor ott állt. Kabátban. Gyűrötten. Nem úgy, mint az irodában. Nem úgy, mint a házban. Inkább… emberként.
– Jó reggelt – mondta halkan. – Beszélhetnénk?
Léna nem válaszolt azonnal. Csak nézte. A férfi arcán ott volt valami, amit eddig nem látott: bizonytalanság.
– Fáradt vagyok – felelte végül. – És nem értem, miért van itt.
Zsombor bólintott.
– Jogos. – Megállt egy pillanatra. – Hibáztam.
Ez a szó megütötte Lénát. Nem hangos volt. Nem drámai. De őszinte.
– Enikő beteg – folytatta Zsombor. – És… hiányzol neki. Nekünk.
Léna szeme megtelt könnyel, de nem engedte ki őket.
– Nekem azt mondta, nincs rám szükség – mondta halkan. – Szó nélkül. Magyarázat nélkül.
– Mert gyáva voltam – felelte a férfi. – És hagytam, hogy más félelmei vezessenek.
Léna lehunyta a szemét.
– Tudja, mi fájt a legjobban? – kérdezte. – Nem az, hogy el kellett jönnöm. Hanem hogy azt hittem… semmit nem számítottam.
Zsombor közelebb lépett.
– Tévedtél. – A hangja elcsuklott. – Te voltál az egyetlen biztos pont Enikő életében. És… az enyémben is, még ha nem mertem kimondani.
Csend lett. Nem kínos. Nehéz.
– Nem kérem, hogy jöjjön vissza – mondta végül. – Csak… hogy hallgasson meg. És ha úgy dönt, hogy nemet mond… elfogadom.
Léna lassan bólintott.
– Elmegyek Enikőhöz – mondta. – De nem mint alkalmazott. Hanem mint ember.
Enikő az ágyban feküdt, amikor Léna belépett.
A kislány szeme felcsillant. Felült, minden erejét összeszedve.
– Tudtam – suttogta. – Mondtam apának, hogy visszajössz.
Léna odalépett, és megsimította a haját.
– Nem mentem el messzire – felelte. – Csak… vártam.
Enikő gyengén megölelte.
– Ne hagyj itt többé – mondta.
Léna felnézett Zsomborra. A férfi csak bólintott.
– Nem hagyom – felelte végül. – Ígérem.
Hónapok teltek el.
A ház újra élt. Nem ugyanúgy, mint régen. Jobban. Őszintébben.
Léna nem volt már „a dadus”. Része lett a családnak. Zsombor megtanult kérdezni. Figyelni. Nem dönteni mások helyett.
Egy este, amikor Enikő már aludt, a teraszon ültek.
– Tudod – szólalt meg Zsombor –, sokáig azt hittem, az otthon egy hely.
Léna ránézett.
– És most?
– Most már tudom – felelte. – Az otthon az, aki marad akkor is, amikor elküldöd.
Léna elmosolyodott. Nem hangosan. Nem látványosan.
Hanem úgy, ahogy az ember akkor mosolyog, amikor végre megérkezik.
A cikknek az eleje!