A kisváros fölött már kora reggel füstszagú köd ült, és a háztetők fölött lassan kúszott át a gyenge napsugár. A mi utcánk mindig csendes volt ilyenkor; csak a szemközti pékségből hallatszott néha egy-egy tompa puffanás, ahogy letették a kenyereket a pult mögött. Én a konyhaasztal mellett álltam, kötényben, kezemben egy kávéscsészével, amikor a férjem, Bence belépett.
– Zsófi, adod a bankkártyádat? – kérdezte olyan hangon, amelyet már jól ismertem. Udvarias volt, nyugodt, de mögötte mindig ott lappangott valami sürgető nyugtalanság.
Felnéztem rá. A haja kócos volt, mintha félálomban öltözött volna fel, a kabátját is ferdén gombolta be.
– Mi történt? – kérdeztem óvatosan.
– A céges kifizetés… gond van. Lezárták a kártyámat, csak pár napra, azt mondták. Tényleg nagy bajban vagyok. Kérlek, segíts ki most, holnap visszaadom.
„Holnap” – ez a szó már sokszor hangzott el nálunk, és gyakran hetekig nem történt semmi. De húsz év után az ember megtanul hallgatni. Vagy csak beletörődik.
Beletúrtam a pénztárcámba, elővettem a kártyát. Bence úgy kapta ki a kezemből, mintha attól tartana, hogy az utolsó pillanatban meggondolom magam. Aztán megcsókolta a homlokomat.
– Köszönöm, drágám. Tényleg számíthatok rád.
Mindig ezt mondta. Mindig ugyanazzal az apró mosollyal, amely egyszer régen melegséggel töltött el, most azonban csak fáradtságot éreztem tőle. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, egy pillanatra megálltam a konyhában, és hallgattam a csendet. Valahogy más volt, mint máskor. Repedezett, hideg.
Péntek este vasaltam Bence ingét. A rádió halkan szólt a vagy tízéves hangszóróból, és az ablakon túl már sötétedett. A vasaló gőze lassan eloszlott a nappaliban, amikor meghallottam Bence hangját a másik szobából. Az ajtó résnyire nyitva maradt mögötte.
Vidám volt. Túl vidám.
– Mama, minden el van intézve! – hallottam. – A foglalás megvan, hat főre, igen. Mondtam, hogy nem akárhogy akarom a szülinapodat megünnepelni. Olyan vacsorát kapunk, amit egész évben emlegetni fogsz.
… Hogy Zsófi? Nem, ő nem tud róla semmit. Azt mondtam neki, hogy itthon maradunk. Tudod, milyen… mindig csendes, mindig a kis varrógépével bajlódik. Nem is értené.
Persze, az ő kártyájával fizetek – az enyém most nem működik.
A kezem megállt a levegőben. A vasaló fémteste majdnem hozzáért az ujjamhoz, de nem éreztem semmit. Mintha hirtelen valami jeges víz ömlött volna végig rajtam.
„Az ő kártyájával fizetek.”
„Tudod, milyen… mindig csendes.”
„Nem is értené.”
Nem kiabált. Nem volt dühös. Csak nevetett. Jóízűen, harsányan.
Letettem a vasalót, elzártam, és átmentem a konyhába. A pohár a kezemben halkan koppant a mosogató szélén, ahogy megittam a vizet. A szívem valami különös ritmusban dobogott – nem gyorsan, inkább súlyosan. Mint amikor az ember rájön valamire, amit már régóta sejtett.
Szürke egér.
Ezt mondta rólam gyerekkoromban pár fiú az osztályból. Azt hittem, már elmúlt. Hogy kinőttem. Hogy felnőttként már más vagyok.
De úgy látszik, valakinek mindig kényelmes, ha más szürke marad.
Szombat reggel bementem a bankba. A sorszámot szorongatva úgy éreztem, mintha egy másik testben lennék. Mintha nem is én beszéltem volna, amikor azt mondtam a banki ügyintézőnek:
– A kártyám eltűnt. Kérem, tiltsák le. Félek, hogy valaki visszaél vele.
A nő kedvesen bólintott, aztán elintézett mindent. Nem kérdeztem semmit. Ő sem. Talán nem is kellett volna magyaráznom.
Amikor kiléptem az üvegajtón, a hideg levegő mintha belém mart volna. De jó volt. Friss volt. Ébresztő.
Nem hazamentem. A város másik végébe indultam, a régi rész felé, ahol már kevesen ismertek, de ahol valaki még mindig.
Siklósi András egykori szomszédunk volt, régen sokszor segítettünk egymásnak, mielőtt az élet elsodort minket külön utakra. Tudtam, hogy arra lakik még mindig.
A háza előtt megálltam. A rozsdamarta kapu nyikorgott, mikor beléptem. Még mielőtt kopogtam volna, András kinyitotta az ajtót.
– Zsófi? Te jó ég… mióta nem láttalak! Gyere már be, hát megfagysz kint.
A hangja meleg volt, tele régi ismerősséggel. Leültem a konyhájában, amely ugyanolyan volt, mint régen: picit zsúfolt, de otthonos, tele fényekkel és levegővel.
Elmondtam neki mindent.
Nem sírtam. Nem remegtem. Csak beszéltem, lassan, pontosan, mintha én magam is most tudnám meg az egészet.
András végighallgatott, nem szólt közbe, csak végül letette a bögrét.
– Értem. És mikor lesz ez az ünnepség?
– Hétfő este. Kilenc körül.
– Rendben. Segítek. – felelte egyszerűen. – Tudod, Zsófi… egyszer régen te segítettél nekünk, amikor senki más nem tette volna. Most én jövök.
Amikor eljöttem tőle, úgy éreztem, mintha az utcák szélesebbek lennének, a levegő tisztább. De belül még üres voltam. Nagyon üres.
Hétfő este felvettem egy kék ruhát, amelyet évekkel ezelőtt varrtam magamnak, csak sosem volt alkalmam felvenni. A hajamat feltűztem, egy kevés sminket kentem fel, és belenéztem a tükörbe.
Nem tudtam, ki áll előttem. De azt igen, hogy nem szürke.
Amikor András telefonált, hogy „Most kell menned, hozzák a számlát”, a szívem egyetlen nagyot dobbant.
A taxi motorja halkan duruzsolt, a város esti fényei pedig egyre közelebb húzódtak.
A kisváros legdrágább étterme – a „Régi Malom” – fényben úszott. Amikor beléptem, a meleg, bor-, sült hús- és parfümillat keveréke csapott meg. András az előtérben állt, intett.
– A bal oldali nagyteremben vannak. Az ablak mellett.
Elindultam.
Minden lépés olyan volt, mintha valami régi lánc hullana le rólam. Hallottam az asztaloknál ülők kacagását, a poharak csengését, a halk zene dallamát. Aztán megláttam őket.
Bence ott ült az asztalfőn. Mellette az anyja, Komáromi Margit, fényes, bordó kosztümben, mellette a húga, Vera, a férjével együtt. Körülöttük már csak desszertmaradék, üres poharak, morzsák voltak.
Épp akkor tette le a pincér a számlát. Bence nagyvonalúan rápillantani sem méltatta, csak előkotorta az én kártyámat.
És ekkor léptem az asztaluk mellé.
Margit először nem ismert meg. Aztán elsápadt.
– Zsófia? Mit keresel itt?
A hangom nyugodt volt. Túl nyugodt.
– Azt hiszem, ugyanazt, amit ti. Az ünneplés végét.
Bence felugrott.
– Zsófi… ez… mi… hogy kerülsz ide?
A pincér ekkor tért vissza.
– Elnézést, ez a kártya nem működik. Le van tiltva.
Bence arcán mintha lassan húzódna végig egy árnyék.
És én ekkor kezdtem beszélni.
A pincér udvariasan biccentett, és kicsit félrevonult, de szemmel láthatóan a közelben maradt. Bence keze még mindig a kártyát szorongatta, mintha attól félne, hogy eltűnik.
– Mit jelentsen ez, hogy nem működik? – förmedt a pincérre. – Ez valami tévedés. Még egyszer próbálja meg!
– Uram, háromszor próbáltam – felelte türelmesen az alkalmazott. – A terminál azt írja: letiltott kártya.
Margit idegesen igazgatta a nyakláncát, amelyet nyilvánvalóan erre az estére vett fel.
– Biztos ez a vacak gép – csattant fel. – Ma már minden automatizált, de semmi sem megbízható. Fiam, mondd meg neki, próbálja egy másik készüléken!
Éreztem, hogy a szemük még nem teljesen fogta fel a helyzetet. Még mindig bíztak benne, hogy ez csak valami technikai zavar, ami majd elillan, mint egy rossz vicc.
Én pedig ott álltam, kissé oldalt, és figyeltem őket. Aztán odaléptem az asztalhoz.
– Nem a géppel van baj – szólaltam meg halkan, de jól érthetően.
Vera feje olyan gyorsan kapta felém, mintha valaki megrántotta volna a haját.
– Jézusom, Zsófi… – suttogta. – Te olyan… más vagy.
Nem tudtam, mire gondol: a ruhámra, a sminkemre, vagy arra, hogy nem görnyedek, nem húzom össze magam. Talán mindenre együtt.
Bence arca egyszerre lett piros és fehér. Úgy nézett rám, mintha szellemet látna.
– Zsófi, magyarázd el, kérlek, hogy mit csinálsz itt. – A hangjába belekeveredett a pánik. – Ez egy családi vacsora.
– Tudom – feleltem. – Egy nagyvonalú, látványos, „eljár a szám, milyen remek férj vagyok” vacsora. A feleséged pénzéből.
A közelben ülő párok elcsendesedtek, csak lopva néztek felénk a tányérjaik mellől. Az étterem zenéje tovább szólt, de valahogy távolinak tűnt.
– Te hallgattad a telefonbeszélgetésemet? – kérdezte Bence, döbbenten. – Te… te lehallgattál engem?!
Felnevettem. Nem hangosan, de élesen.
– Nem kell lehallgatni azt, aki az ajtót nyitva hagyva üvöltözve henceg. Csak az ingedet vasaltam, emlékszel? És közben meghallgattam, hogyan meséled el anyukádnak, hogy a „kis szürke egér” majd otthon ül, míg te az ő kártyájával királyként vendégelsz meg mindenkit.
Margit arca megrándult.
– Én ilyet biztosan nem mondtam – vágta rá hűvösen. – De ha mondtam is volna, az csak… szólásmondás.
– Nem maga mondta – néztem rá. – A fia. Szóról szóra. Szeretné, ha elismételném, hogyan utánozta a beszédemet? Hogy milyen a hangom, amikor „falusiasan” kérek tőle valamit?
Bence megpróbált közbevágni.
– Elég, jó? Beszéljünk erről otthon. Nem kell jelenetet rendezni.
– Most kell beszélni róla – feleltem higgadtan. – Mert az önök kis színháza most itt ér véget, Bence. Nem otthon, a négy fal között.
A pincér oldalt megköszörülte a torkát.
– Uraim, hölgyeim, a számlát mindenképp rendezni kell – mondta bizonytalanul. – Elnézést a zavarásért, de…
– Természetesen rendezve lesz – szisszent fel Margit. – A fiam nem szokott tartozást hagyni maga után.
– Nem – bólogattam. – De azt megszokta, hogy más fizet helyette, csak nem mindig veszi észre. Vagyis de: észreveszi. Csak nem érdekli.
Bence a homlokát dörzsölte, mintha hirtelen megfájdult volna.
– Miért tiltattad le a kártyát? – kérdezte, most már sokkal halkabban. – Normális vagy egyáltalán?
[ ]
– Szombaton bementem a bankba – mondtam. – És elmondtam, hogy illetéktelenül használhatják a kártyámat. Hogy attól félek, más költ róla, mint akinek joga van hozzá. És megkértem őket, hogy tiltsák le. Tudod, ez az én pénzem. Az én keresetem. Az én munkám eredménye. Nem pedig díszlet a te szerepjátékodhoz.
Margit hirtelen rám mutatott.
– Te hálátlan vagy! – kiáltotta. – A fiam mindent megadott neked! Házat, nevet, biztos hátteret! És te vagy az, aki itt, mások előtt megalázza!
Éreztem magamon a tekinteteket. A pincérek, a vendégek, mindenki figyelt. De furcsamód nem szégyelltem magam. Valami egészen más töltött el: a kivételes pillanat tudata, amikor az ember végre kimondja azt, amit évek óta lenyel.
– Házat… – ismételtem. – Tudja, Margit néni, a háznak a fele az enyém. Tudom, mert aláírtam. A varrodai megrendeléseket én vittem, éjszakákon át dolgoztam, míg Bence aludt. A „biztos háttér” én voltam. Csak épp mindenkinek kényelmesebb volt úgy tenni, mintha ő építette volna egyedül.
Vera halkan felsóhajtott.
– Ez nem így van, Zsófi… – kezdte, de elakadt.
– De. Pontosan így van – néztem rá. – Csak te sosem kérdezted meg.
Bence a szék támláját markolta, mintha kapaszkodót keresne.
– Jó, rendben. Nézzük tárgyilagosan, jó? – próbált észérveket keresni. – Én szerveztem ezt az estét, én akartam, hogy anyám jól érezze magát. Így is történt, nem? Mindenki szép ruhában, finom ételek, italok. Ez csak egy vacsora, Zsófi. Nem ér ennyit, hogy… hogy a rendőrséggel fenyegetőzz.
– Nem a vacsora a kérdés – feleltem. – Hanem az, hogy az én hátamon akartad előadni a nagyvonalú fiút. Az én pénzemből, a tudtom nélkül, miközben engem kinevettél.
András ekkor lépett az asztal közelébe. A pincérek szemlátomást tisztelettel néztek rá – valószínűleg már beszélt velük.
– Jó estét – szólalt meg nyugodtan. – András vagyok, a tulajdonos. Hallottam, hogy gond van a számlával.
Bence összerezzent.
– Én rendezni fogom, csak… most épp…
– Most épp kiderült – vágott közbe higgadtan András –, hogy az a kártya, amelyről fizetni kívánt, le van tiltva, mert a tulajdonosa szerint visszaélés történt vele. Így van, Zsófi?
– Így – bólintottam.
– Ebben az esetben – folytatta András –, nekem kötelességem a szabályaink szerint eljárni. A számlát mindenképp ki kell fizetni, készpénzben vagy másik kártyával. Ha ez nem lehetséges, hivatalos eljárás indul. Egyébként pedig, ha a hölgy kívánja, a banki bejelentése mellé csatolhat egy jegyzőkönyvet, hogy az ő neve alatt történő fizetésről tudta nélkül rendelkeztek.
Margit dühösen felzokogott.
– Ez tűrhetetlen! Nem vagyunk mi bűnözők! – fújta.
– Akkor bizonyára belefér, hogy becsületesen rendezik a fogyasztást – felelte András, immár jéghidegen.
Az ezt követő negyedóra keskenyre húzott ajkakból, zörgő pénztárcákból és feszülten kutatott zsebekből állt. Néztem, ahogy Bence kiveszi az utolsó összehajtott ezrest is a pénztárcájából, Margit remegő kézzel számolja a bankjegyeket, Vera férje a kabátja belső zsebében kotorászik apró után.
A pincér némán, rezzenéstelen arccal állt, miközben újra és újra átszámolták az összeget. Hallottam, ahogy egyik vendég a másiknak suttogja:
– Ez az a nagy vállalkozó, aki mindig mutogatja az autóját, ugye?
– Aha. Hát most nem mutogatja.
Valami furcsa béke költözött belém. Nem öröm, nem káröröm, inkább egyfajta kijózanító tisztaság: végre látok mindent. A látszatot, a pózolást, az üres szavakat.
Amikor végre sikerült összegyűjteni a teljes összeget, a számla rendezve lett. A pincér biccentett, András pedig még mindig ott állt az asztalnál.
Én ekkor nyúltam a táskámba.
Egy halványkék borítékot vettem elő, és Bence elé tettem az asztalra.
– Mi ez? – nézett rám gyanakodva.
– Olvasd el otthon – mondtam. – Bár gyanítom, anélkül is tudod.
– Zsófi, ne… – kezdte, de nem fejezte be.
– Válókereset – segítettem ki. – Aláírtam. Holnap beadom. Vagy te. Mindegy. Csak egy dolog fontos: én ebből az életből kilépek.
Margit szeme elkerekedett.