– Megőrültél! – sziszegte. – Nem tudsz te egyedül élni! Mit gondolsz, miből fogsz megélni? Mit fogsz csinálni? Varrni a kis lyukas zoknikat?
– Igen – feleltem halkan. – Varrni fogok. Meg tervezni. Meg dolgozni. Ahogy eddig is. Csak mostantól magamért.
András kinyitotta az ajtót, amikor elindultam kifelé. Nem néztem vissza. A lépteim vastagon koppantak a parkettán, és hirtelen valami egészen különös érzés tört rám: mintha a hátamról valami óriási súlyt hánytak volna le.
– Szép tartásod van, Zsófi – mondta András halkan, amikor mellém ért az ajtónál.
Ránéztem, és egy pillanatra úgy éreztem, hogy valóban magasabb vagyok, mint valaha.
Odakint sötét volt, a levegő hideg, csípős. De a mellkasomban lassan szétáradt valami meleg.
Nem félelem. Nem bizonytalanság.
Szabadság.
A válás nem egyik napról a másikra történt. Három hónap volt papíron, de valójában húsz évig tartó ébredés utolsó fejezete.
Az ügyvédnél ülve hallgattam, ahogy száraz hangon felsorolja a tényeket: közös ingatlan, közös vagyon, részarányok. Bence időnként rám pillantott, de én már nem kerestem a tekintetét. Nem voltunk ellenségek – csak két ember, akik végre kimondták, hogy már rég nem tartoznak össze.
A ház eladásából a fele valóban az enyém lett. Amikor a kezemben tartottam a bankszámla-kivonatot, különös bizsergés járta át a kezem.
„Ez az enyém” – gondoltam. – „Nem valaki más jóindulatából, hanem az én munkám, az én döntésem.”
Nem vettem lakást. Egyelőre béreltem egy kicsi, de világos garzont a belváros szélén, közel a buszmegállóhoz és a piacokhoz. Aztán, egy hosszú séta után, amikor a tavaszi szél már melegen fújt végig az utcákon, megláttam egy üres üzlethelyiséget a főtérhez közel.
A kirakat poros volt, belül néhány forgácslap hevert, a falon repedezett vakolat. De a belmagasság nagy volt, és az ablakon át szép fény esett be.
Ki volt írva: „KIADÓ”. A telefonszám alatt egy félresikerült mosolygó arcot rajzolt valaki filccel.
Felírtam a számot.
Egy hónappal később már festettem a falakat. A szekrényemből hozott régi lepedőkkel takartam le a padlót, miközben fehér és halványkék árnyalatokat kevertem ki egy műanyag vödörben. A rádió szólt a sarokban, valaki éppen arról énekelt, hogy újra elölről kezdeni soha nem késő.
A kirakatba nagy, kézzel festett felirat került:
„SZABÓMŰHELY – EGYEDI TERVEK, ZSÓFI”
Az első napokban alig tért be valaki. A legtöbben csak belestek az ablakon, továbbmentek. A szomszéd zöldséges néha bekiáltott:
– Kitartás, asszonyom, itt még mindenki mindent megszokásból intéz, de aztán majd rájönnek, hova kell jönni!
Aztán egy délután nyílt ki a kis csengős ajtó, és belépett valaki, akit már régóta ismertem.
András volt az.
– Na, hogy áll a birodalomépítés? – kérdezte mosolyogva.
– Inkább birodalom-javításnak hívnám – húztam el a számat. – Még csak alapozok.
Körbejárt, végigsimított az egyik frissen kárpitozott széken.
– Nem rossz ez. Van levegő, fény, és… – az egyik állványon lógó, félig kész ruhára mutatott – …van kézügyesség. Az már fél siker.
Leültünk a kis, összetolt asztalhoz, ittunk egy teát. A beszélgetés közben kiderült, hogy a „Régi Malom” személyzetének új formaruhára lenne szüksége: kötényekre, elegáns, de kényelmes ingekre, mellényekre.
– Ha vállalod, az első nagy megrendelésed lehet – mondta András egyszerűen. – Nálam meg jól jön, ha nem egy katalógusból kell mindent rendelni. Szeretem, ha ismerem azt, aki a ruhát készíti azoknak, akik nálam dolgoznak.
Elszorult a torkom.
– Szerinted… alkalmas vagyok rá?
Rám nézett, és elmosolyodott.
– Láttam, hogyan jössz be egy tele étterembe emelt fővel, miközben mindenki téged néz. Ha azt bírtad, pár tucat mellény már nem fog kifogni rajtad.
Nevettem. Ez a nevetés más volt, mint azok a fáradt, udvarias mosolyok, amelyeket az elmúlt években megszoktam. Ez belülről jött.
Elvállaltam a munkát.
Az első hetekben éjjel-nappal dolgoztam. Szabtam, varrtam, próbákat tartottam. A pincérlány, Dóri, újra és újra azt mondta:
– Jaj, de jó, hogy megkérdez, Zsófi, mert a karom mindig szorítja a régi egyenruhát, az új meg olyan, mintha… mintha nekem találták volna ki.
– Azért, mert neked találtuk ki – feleltem ilyenkor.
A „Régi Malom” új ruhái után egyre több rendelés jött. Először csak a személyzet rokonai, ismerősei: „Zsófi, a lányomnak érettségi bálra kéne egy ruha”, „A fiamnak állásinterjúra egy rendes zakó, nem az a tinédzseres valami”. Aztán megjelentek olyanok is, akiket sosem láttam azelőtt.
– A főtéren láttam az új formaruhákat, ki varrta? – kérdezték. – Maga? Akkor hozzám is legyen szíves…
Nem sokkal később már nem győztem egyedül. Ekkor jött Fanni, egy huszonéves lány, aki gyerekkorában varrónő akart lenni, csak aztán mindenki lebeszélte róla. Nálam viszont ragyogó szemmel tanulta meg újra, hogyan kell bánni a tűvel, a szabásmintákkal.
– Nem is értem, miért engedtem, hogy más mondja meg, mihez van tehetségem… – morogta néha.
– Azért, mert néha az ember nem hisz magában – feleltem. – Ellene mondani meg fárasztó.
– Maga hogy tanulta meg? – nézett rám egyszer Fanni.
Elgondolkodtam.
– Először úgy, hogy húsz évig nem mondtam ellent. Aztán egy este mégis. És rájöttem, hogy ha egyszer kiállok magamért, az jobb érzés, mint bármi más.
Bence néha felhívott az első évben. Először hivatalos dolgok miatt: papírok, közös ismerősök, bankszámla-elszámolások. Aztán, egy esős novemberi estén egyszer csak úgy hívott.
– Zsófi… – mondta, a hangja rekedt volt. – Tudom, hogy biztos utálsz, de… nagyon nehéz most. Anyám nálam lakik, egész nap veszekszik, én meg… elvesztettem a munkámat. A cégnél leépítés volt.
Nem szóltam közbe. Megvártam, míg befejezi.
– Néha eszembe jut, ahogy ott állsz abban a kék ruhában – mondta. – A Régi Malomban. Nem is tudtam, hogy nézelhet ki így. Hogy így tudsz belépni valahová. Mindig azt hittem, hogy… – itt elcsuklott a hangja – …hogy mellettem vagy biztonságban. Hogy nélkülem nem menne.
– És most mit gondolsz? – kérdeztem halkan.
– Azt, hogy nélkülem jobb neked.
A csend a vonal túlvégén súlyos volt. Nem gyűlöltem. Már régen nem. Csak végtelen távolságot éreztem közte és köztem.
– Sajnálom – mondta végül. – Az egészet. De ezt biztos nem segít.
– Nem – feleltem. – De talán neked igen.
Nem ajánlottam fel, hogy újrakezdjük. Nem mondtam, hogy találkozzunk. Csak elköszöntem.
Amikor letettem a telefont, egy pillanatra a Régi Malom esti fényére gondoltam, arra a pillanatra, amikor a borítékot az asztalra tettem. És rájöttem: az volt az a pillanat, amikor nemcsak tőle, hanem attól a régi önmagamtól is elváltam, aki mindig másokhoz mérte az értékét.
Egy tavaszi napon, amikor a kirakatba frissen varrt, halvány rózsaszín blúzt igazgattam, csilingelt az ajtó.
Egy középkorú férfi lépett be. Magas volt, rendezett, de egyszerű öltönyben, kezében mappa. Az arca nyugodt, a tekintete tiszta.
– Jó napot kívánok – mondta. – Lóczi Márton vagyok, a helyi gyár egyik műszaki vezetője. Megtudhatnám, kit tisztelhetek önben?
– Szabó Zsófi – feleltem. – Varró és szabó. Miben segíthetek?
Elmagyarázta, hogy a gyárban új reklámkampányt terveznek, és az ott dolgozóknak – különösen az ügyféltér munkatársainak – egységes, mégis egyedi munkaruhára lenne szükségük. Hallotta valakitől, hogy „a Régi Malom új formaruháit valami Zsófi csinálta a főtér közelében”.
– Szeretném, ha megnézne néhány mintát – mondta, és letette a mappát. – Azt is szeretném, hogy szóljon bele. Tudja, mit lehet hordani egy teljes nyolcórás műszak alatt úgy, hogy közben az ember ne akarja letépni magáról.
Ahogy beszélt, figyeltem. Nem volt benne az a hangos, túljátszott magabiztosság, amelyet Bencénél megszoktam. Márton inkább olyan volt, mint egy stabil, nyugodt folyó: nem kiabált, nem gesztikulált sokat, de éreztem, hogy amit mond, azt meg is gondolja.
Leültünk, elővettük a szövetmintákat, az ollót, papírt. Úgy beszéltünk, mintha régóta lenne közös munkánk.
– Maga mindig ilyen részletesen figyel arra, amit mások mondanak? – kérdezte egy ponton.
– A varrás ilyen – mosolyodtam el. – Ha csak nagyjából figyel az ember, a végén sehol sem passzol a ruha.
Rám nézett, és bólintott.
– Az emberekkel is így van – mondta. – Ha csak nagyvonalakban figyelünk egymásra, a végén mindenki valahogy szorít vagy lötyög a másik mellett.
Megmosolyogtam a hasonlatot.
– Ez jó – jegyeztem meg. – Ellopom.
– Lopja csak – felelte. – Ha cserébe majd én is elmondhatom másoknak, hogy „egy szabónőtől hallottam”.
A projektet elvállaltam. A következő hónapban sokat járt felém: próbák, megbeszélések, anyagválasztás miatt. Néha, amikor Fanni már hazament, és mi még ott ültünk a minták fölött, Márton hozott két kávét a közeli presszóból.
– Nehogy már mindig maga kínáljon teával – mondta. – Most én vagyok a soros.
Nem kérdezte, hogy férjnél vagyok-e, elváltam-e. Nem faggatott. Egyszerűen emberként beszélt velem.
Egyik este, amikor már sötét volt, és a főtér lámpái halvány aranysárga foltokat vetettek az ablakra, megállt az ajtóban, mielőtt elindult volna.
– Zsófi… – kezdte, majd elmosolyodott. – Tudja, mi tűnt fel?
– Az, ahogy… belép ide, reggelente. Tegnap, amikor korábban jöttem, láttam, ahogy kinyitja az ajtót. Egyenesen, határozottan. Mintha ez az egész itt… – körbemutatott – …nem csak egy üzlet lenne, hanem maga is.
Elpirultam.
– Csak sietek, hogy minél előbb végezzek a munkával – próbáltam elviccelni, de ő megrázta a fejét.
– Nem. Ez más. Maga úgy megy, mint aki tudja, hova tart. És ez… ritka.
Nem válaszoltam. Csak mosolyogtam, miközben belül valami csendes öröm terjedt szét bennem. Nem volt szükség nagy szavakra, sem eskükre, sem ígéretekre. Elég volt, hogy emberként látott, nem „szürke egérként”.
Néha mégis eszembe jut az a bizonyos este a Régi Malomban.
Látom magam előtt, ahogy átsétálok a termen. Hallom Bence fojtott dühét, Margit éles hangját, András nyugodt szavait. És leginkább azt a pillanatot, amikor a borítékot letettem az asztalra.
Sokszor gondoltam rá: mi lett volna, ha akkor visszariadok? Ha hagyom, hogy „otthon megbeszéljük”, ha megint elhiszem, hogy a békesség kedvéért jobb hallgatni?
Valószínűleg ugyanott lennék, ahol akkor voltam: csendben, lehajtott fejjel, a saját munkám és értékem árnyékában. Talán egyszer majd újra az ő kártyáját kérné, és én odaadnám. És mindig maradtam volna valakinek a háttérdísze.
De azon az estén valami tényleg meghalt bennem. Az a Zsófi, aki mindig kifogásokat keresett mások viselkedésére, aki elnézett, elhallgatott, aki hagyta, hogy más mondja meg, mit ér. Helyette megszületett valaki más.
Valaki, aki tudja, mennyit ér egy saját döntés. Egy „nem”. Egy „elég volt”.
A varrodában időnként belép egy-egy fiatal lány, aki valami különleges ruhát szeretne. Menyasszonyi ruhát, ballagási ruhát, vagy csak egy „olyan ruhát, amiben végre magamnak érzem magam”. A próbák alatt sokszor beszélgetünk: szerelmekről, tervekről, félelmekről.
Egyikük, egy barna copfos, pattanásos arcú lány egyszer halkan azt kérdezte:
– Maga fél valamitől, Zsófi néni?
Elgondolkodtam.
– Régen attól féltem, hogy ha kiállok magamért, akkor magamra maradok – feleltem végül. – Most meg inkább attól félnék, ha újra olyan életet élnék, ahol soha nem mondok semmit.
– És… megérte? – szegezte nekem a kérdést.
Felnéztem rá, láttam a szemében az őszinte érdeklődést.
– Minden pillanatban – mondtam. – Még akkor is, amikor nehéz volt. Mert nehéz volt. De jó volt magam mellett lenni.
A lány elmosolyodott, és a tükörben nézte magát, ahogy a félig kész ruhát simogatja.
A nap végén, amikor Fanni hazament, Márton pedig üzenetet küldött, hogy holnap jön a következő próba miatt, leültem egy percre a varrógép mellé.
Az ablakon túl a kisváros esti fényei villogtak. A templom harangja messziről ütött nyolcat, a járdán egy kutya sétáltatta a gazdáját, nem fordítva.
Ránéztem a kezeimre. Finom repedések, tűszúrás-nyomok, az ujjperceknél enyhe kemény bőr.
Ezek a kezek adták oda valaha gondolkodás nélkül a kártyát. Ezek a kezek varrták éjszakákon át mások ruháit. Ezek a kezek tették le a válókeresetet az asztalra. És ezek a kezek építették fel a saját életemet.
Megsimítottam a varrógép szélét, aztán felálltam.
Holnap új nap lesz. Új megrendelés, új beszélgetés. Talán Márton megint hoz kávét, és megint valami furcsán találó hasonlatot mond az életről. Talán nem. Nem is ez a lényeg.
A lényeg az, hogy én döntök, mit kezdek vele.
Már nem vagyok az a nő, aki szeletel, mosogat és hallgat, miközben a földet bámulja. Én vagyok az, aki belép a saját műhelyébe, és tudja: minden egyes öltés, amit ma tesz, az ő életét erősíti.
És ha egyszer valaki megint azt gondolná, hogy „szürke egér” vagyok, hát mosolyogni fogok.
Mert ami azon az estén, a Régi Malomban meghalt, az csak egy régi szerep volt.
Az, ami megszületett, az én magam vagyok.
És engem többé senki nem fog arra kérni, hogy adjam oda a kártyámat – se szó szerint, se jelképesen – csak azért, mert valaki szépen beszél.
A nyár úgy érkezett a kisvárosba, mintha valaki lassan, gondosan törölné le az égről a tavasz utolsó felhőpamacsait. A főtéren a gyerekek fagylaltot nyaltak, az idősek padokon beszélgettek, és a levegőben a frissen nyírt fű illata keveredett a környék kávézójából kiszűrődő pörkölt aromával.
Az én műhelyem felett a napfény szépen megtapadt az üvegfelületen, aranyló párát vonva a kirakatra. A felirat lassan kopni kezdett, de nem zavart: úgy éreztem, épp olyan, mint én magam. Már nem új, már nem bizonytalan, már nem frissen festett – hanem tartós, a maga apró hibáival és repedéseivel együtt.
Aznap délután Fanni már hazaindult, a műhely csendes volt. A varrógépek tiszta, kicsit olajszagú nyugalomban pihentek, a próbababa félig kész kosztümje szelíden hajolt meg a huzatban.
Kinyitottam az ablakot. A meleg levegő beáramlott, és vele együtt valami különös béke is.
Aztán csilingelt az ajtó.
Megfordultam, és belépett Márton. Egy csokor vadvirágot tartott a kezében – nem boltit, hanem olyat, amit az ember út mentén szed, figyelve, ne törje el a szárukat.
– Gondoltam, ez illik ide – mondta kissé zavartan. – Nem túl hivalkodó, de… élettel teli.
Letette a virágot az asztalomra, és ahogy mellém állt, úgy tett, mintha a szirmok állása valami sürgős figyelmet igényelne.
– Szépek – mondtam. – Pont olyanok, amilyeneknek lenniük kell.
– Mint maga – felelte, aztán gyorsan hozzátette: – Vagyis… a munkája. A műhely. Az egész.
Elmosolyodtam.
Egy pillanatig csak álltunk ott csendben, és figyeltük, ahogy a virágok árnyéka lassan elfordul a délutáni napfényben.
– Kérdezni szeretnék valamit – mondta végül Márton.
– Hallgatom.
– Ha egyszer… – felköhécselt –, ha egyszer eljönne velem valahová. Mondjuk vacsorázni. Nem hivatalosan, nem munkáról beszélni. Csak… úgy.
Nem jött rám zavar. Sem pirulás, sem félsz. Csak egy nagyon halk, nagyon tiszta gondolat futott át az agyamon:
Most már tudom, hogy nem azért hív, hogy valaminek a dísze legyek. Hanem azért, mert én vagyok én.
– Majd elmegyek – mondtam. – Ha nekem is úgy tetszik. És most úgy tetszik.
Nem csinált nagy jelenetet. Nem fogta meg a kezemet, nem mondott nagy szavakat. Csak bólintott, és mosolya lassan, őszintén melegedett fel.
Amikor elment, becsuktam mögötte az ajtót. Visszaléptem a műhely közepére, és körbenéztem. A szabóasztalon színes szabásminták hevertek, az olló kis fénycsíkot vetett a padlóra, a próbababa derekáról lógó centi lustán ringott.
A kezem végigfutott a varrógép fényes fémén.
Nem remegett.
Nem remegett többé.
Mert most már tudtam, hogy ezek a kezek nemcsak ruhákat készítenek, hanem életeket is összeöltögetnek – az enyémet biztosan.
Ahogy lehúztam a redőnyöket, a tér egy pillanatra elcsendesedett. Hallottam a saját lélegzetemet, a szívem stabil, nyugodt ritmusát. A világ nem lett tökéletes. Nem lett könnyebb. Csak én lettem más.
Kiléptem az utcára. A levegő meleg volt, a nap már bíborszínűre festette a házak tetejét. És ahogy végigsétáltam a főtéren, megéreztem azt a valamit, amit régen sosem:
Hogy minden lépésem az enyém.
Hogy nem kell többé kisebbnek lennem, mint amekkora vagyok.
Hogy nem kell megfelelnem azoknak, akik a saját félelmeikhez mérnek engem.
És leginkább azt:
A szürke egér már rég halott.
A nő pedig, aki a helyén áll, él.
És élni akar.
A nap lassan lebukott a házak mögött, én pedig elindultam az első közös vacsorára. De nem azért, hogy bárkihez tartozzam. Hanem azért, mert most már magamhoz tartozom először – és így bárki más mellett csak erősebb lehetek, nem kisebb.
A kisváros esti fényei felragyogtak. Én pedig a saját életem főutcáján indultam tovább, egyenesen, biztos léptekkel.
És ez volt az első olyan út, amelyen nem néztem többé a lábam elé.
Hanem mindig előre.