Két héttel a nagyapám temetése után csörgött a telefonom. Egy ismeretlen női hang szólalt meg, és egyetlen mondattal kifutott alólam a talaj:
„A nagyapád nem az volt, akinek hitted.”
Fogalmam sem volt, hogy az az ember, aki felnevelt, ekkora titkot hordozott, ami az egész életemet megváltoztatja.
Hatéves voltam, amikor elvesztettem a szüleimet.
Az utána következő napok sötétek voltak. A felnőttek suttogtak a részeg sofőrről, aki elütötte őket, és közben azon tanakodtak, mi legyen velem.
A „nevelőotthon” szó többször is elhangzott.
Ez halálra rémisztett. Azt hittem, elvisznek valahová, és ott felejtenek örökre.
Aztán belépett a képbe a Nagypapa.
Hatvanöt éves volt, fáradt, fájó háttal és rossz térdekkel, mégis beviharzott a nappaliba, ahol a felnőttek a sorsomról beszélgettek, és rácsapott a dohányzóasztalra.
„Ő hozzám jön. Erről nincs vita.”
Attól a perctől kezdve ő lett az egész világom.
Odaadta nekem a nagy hálószobáját, ő pedig beköltözött a kisebbikbe. Megtanult hajfonatot készíteni YouTube-videókból, minden nap becsomagolta az uzsonnámat, és soha nem hiányzott egyetlen iskolai ünnepségről vagy szülői értekezletről sem.
Ő lett a hősöm és a példaképem.
„Papa, ha nagy leszek, szociális munkás szeretnék lenni, hogy én is megmenthessek gyerekeket, ahogy te engem megmentettél” mondtam neki tízéves koromban.
Úgy ölelt magához, hogy azt hittem, összeroppan a bordám.
„Bármi lehetsz, kicsim. Bármi a világon.”
A valóság viszont az volt, hogy sosem voltunk tehetősek.
Nem mentünk nyaralni, nem rendeltünk kaját, és nem voltak „csak úgy” vett ajándékok, mint más gyerekeknél. Ahogy nőttem, egy zavaró minta rajzolódott ki.
„Papa, vehetnénk egy új szettet?” kérdeztem egyszer. „Mindenkinél márkás farmer van a suliban, én is szeretnék egyet.”
„Erre nincs pénzünk, kicsim.”
Ez volt a válasza minden extra kérésre. Mindennél jobban gyűlöltem ezt a mondatot.
Egyre jobban haragudtam rá, amiért mindig nemet mondott.
Amíg a többi lány menő, márkás ruhákat hordott, én levetett holmikat viseltem.
A barátaimnak modern telefonjuk volt, az enyém egy régi tégla, ami alig bírta szuflával.
Szégyenletes, önző harag volt bennem, ami miatt sokszor sírtam a párnámba, utálva magam, amiért rá haragszom, mégsem tudtam abbahagyni a neheztelést.
Megígérte, hogy bármi lehetek, de ez az ígéret lassan üres szónak tűnt.
Aztán a Papa megbetegedett, és a harag helyét átvette a jeges félelem.
Az az ember, aki addig az egész világomat a vállán vitte, hirtelen a lépcsőn sem tudott felmenni anélkül, hogy levegő után kapkodott volna.
Ápolót vagy gondozót nem tudtunk fizetni (hogy is tudtunk volna, hiszen semmire sem volt pénzünk), így mindent én csináltam.
„Jól vagyok, kicsim. Csak megfáztam. Jövő hétre talpra állok. Te csak a vizsgáidra figyelj.”
Hazudsz, gondoltam.
„Ez nem sima nátha, Papa. Pihenned kell. Engedd, hogy segítsek.”
A végzős évem utolsó félévében egyszerre készültem az érettségire, közben őt segítettem a fürdőbe, etettem kanállal a levest, és figyeltem, hogy bevegye a rengeteg gyógyszerét.
Minden reggel, amikor ránéztem az egyre soványabb, sápadtabb arcára, a mellkasomban felfutott a pánik. Mi lesz velünk? Mi lesz velem nélküle?
Egy este, miközben visszakísértem az ágyába, olyasmit mondott, ami nem ment ki a fejemből.
Reszketett attól a pár lépéstől is, amit a fürdőig megtett. Ahogy lefeküdt, olyan komolyan nézett rám, amilyennek még sosem láttam.
„Lila, valamit el kell mondanom.”
„Majd később, Papa. Most nagyon elfáradtál, pihenned kell.”
De nem jött el a „később”.
Amikor álmában meghalt, megállt körülöttem a világ.
Épp csak leérettségiztem, és ahelyett, hogy örültem volna a jövőnek, egy furcsa, üres semmiben lebegtem, mintha víz alatt tartanának.
Alig ettem.
Nem tudtam aludni.
Aztán elkezdtek jönni a csekkek: víz, villany, ingatlanadó, minden egymás után.
Nem tudtam, mit kezdjek velük.
A házat rám hagyta, de mihez kezdek vele, ha nem tudom fizetni? Vagy azonnal munkát kell találnom, vagy eladom a házat, hogy legyen pár hónapom túlélni, amíg kitalálom, hogyan tovább.
Két héttel a temetés után aztán csörgött a telefonom egy ismeretlen számmal.
Egy nő szólalt meg. „Reynolds kisasszony vagyok a banktól, a nagyapja ügyében keresem.”
Bank. Ettől a szótól rögtön eszembe jutott a sok „erre nincs pénzünk”, csak most egy új rémképpel: biztosan óriási tartozása volt, amit most rajtam akarnak behajtani.
A következő mondata annyira váratlan volt, hogy majdnem elejtettem a telefont.
„A nagyapja nem az volt, akinek gondolta. Személyesen kell beszélnünk.”
„Mit jelent ez, hogy nem az volt, akinek gondoltam? Bajban volt? Tartozott valakinek?”
„Erről nem beszélhetek telefonon. Be tud fáradni ma délután?”
„Igen, ott leszek.”
Amikor beértem a bankba, Reynolds kisasszony már várt rám.
Bevezetett egy kicsi, rideg irodába.
„Köszönöm, hogy eljött, Lila” mondta, és összekulcsolta a kezét az asztalon. „Tudom, hogy ez most nehéz időszak magának.”
„Csak mondja meg, mennyivel tartozott” vágtam rá. „Kitalálok valami részletfizetést, megígérem.”
Reynolds kisasszony pislogott egyet. „Nem tartozott semmivel, kedvesem. Épp ellenkezőleg. A nagyapja az egyik legkitartóbb megtakarító volt, akivel valaha dolgoztam.”
„Ezt nem értem. Nekünk sosem volt pénzünk. A fűtés számláját is alig tudtuk kifizetni.”
Ekkor előrehajolt, és amit ezután mondott, arra ébredtem rá, hogy a Papa egész életében hazudott nekem.
„Lila, a nagyapja 18 évvel ezelőtt jött be először, hogy egy szigorúan meghatározott oktatási alapot nyisson a nevére. Attól kezdve minden hónapban befizetett egy összeget ebbe a számlába.”
A felismerés úgy csapott arcon, mint egy vonat.
A Papa nem volt szegény, csak szándékosan és következetesen takarékos. Minden „Erre nincs pénzünk, kicsim” valójában azt jelentette: „Most erre nem költhetek, mert a jövődet építem.”
Ezután Reynolds kisasszony átnyújtott egy borítékot.
„Ragaszkodott hozzá, hogy ezt a levelet csak akkor kapja meg, amikor idejön. Pár hónappal ezelőtt írta.”
Remegő kézzel bontottam fel, és kihúztam belőle az egyetlen, gondosan teleírt lapot.
Kedves Lila,
ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy már nem tudok veled együtt elsétálni az egyetem kapujáig. Ez megszakítja az öreg szívemet. Ne haragudj rám, kicsim.
Tudom, hogy sokszor mondtam nemet. Utáltam azt mondani neked, hogy nem. De vigyáznom kellett arra, hogy megvalósíthasd az álmodat, azt, hogy gyerekeket ments, ahogy egyszer mondtad nekem.
Ez a ház a tiéd. A számlák egy időre ki vannak fizetve, az alapban pedig bőven van pénz a tandíjra, a könyvekre, és még egy szép, új telefonra is!
Nagyon büszke vagyok rád, kislányom. Még most is veled vagyok, tudod. Mindig.
Szeretettel, Papa.
Ott, az iroda közepén, teljesen összetörtem.
Amikor végre felnéztem, a szemem bedagadt a sírástól, de a nagyapám halála óta először nem azt éreztem, hogy víz alatt kapálózom.
„Mennyi pénz van az alapban?” kérdeztem halkan Reynolds kisasszonyt.
Ő néhány gombot lenyomott a billentyűzeten.
„Lila, a nagyapja mindent elrendezett. Teljes tandíjat kap, szállást, ellátást és egy bőkezű havi keretet négy éven át, bármely állami egyetemre, ahová csak szeretne menni.”
A következő hetet azzal töltöttem, hogy egyetemeket néztem, és jelentkeztem az állam legjobb szociális munkás képzésére.
Két nap múlva jött az e-mail: felvettek.
Aznap este kiálltam a verandára, felnéztem a csillagos égre, és halkan elmondtam azt a fogadalmat, amit a levele óta a szívemben hordtam.
„Megyek, Papa.” Nem töröltem le a könnyeimet. „Segíteni fogok a gyerekeknek, ahogy te segítettél nekem. A végsőkig a hősöm maradtál. Te juttattál idáig. Igazad lett.”
Az a sokszor ismételt „nincs rá pénz” valójában a legnagyobb szeretet volt, amit valaha kaptam. Most már az én feladatom, hogy olyan életet éljek, ami méltó ehhez az áldozathoz.