A történet Kecskemét határában, egy csendes, fasorokkal körbevett utcában kezdődik. A házak többsége régi, még a ’60-as években épült, kissé megroggyant ereszekkel és egyre kopó vakolattal. Ebben a környezetben élt együtt Bíró Zsófia és a férje, Gál Dániel, akik a kapcsolati hullámvölgyek ellenére is próbálták fenntartani a látszatot – legalább kifelé.
Zsófia már napok óta gyengélkedett, de ezen a reggelen más volt a helyzet. A feje tompán pulzált, a mellkasát pedig egy furcsa, belső remegés járta át. Ahogy a nap első fényei beszűrődtek a félig lehúzott roló rései között, érezte, hogy valami nincs rendben.
A konyhában próbált teát főzni magának, de a mozdulatai bizonytalanná váltak. A csészét majdnem kiejtette a kezéből.
— Minden rendben? — hallotta Dániel hangját a háta mögül. A férfi már indulásra készen állt, inge makulátlanul vasalt volt, ahogy mindig.
— Csak kicsit szédülök — felelte Zsófia halkan.
— Hívatunk orvost — mondta Dániel, és elővette a telefonját, mintha csak erre várt volna.
— Nem! — vágta rá Zsófia gyorsabban, mint szerette volna. — Ez csak migrén. Elmúlik majd.
A férfi szemében valami furcsa csillanás futott át, amit Zsófia akkor még nem tudott hova tenni. Mintha örült volna a válasznak. Vagy talán csak megkönnyebbült. Nem értette.
A nap folyamán Zsófia állapota rosszabbodott. A látása többször elhomályosodott, a lábai meg-megrogytak, mintha nem bírnák el a testét. Délutánra már egy székről sem tudott felállni kapaszkodás nélkül.
Végül összecsuklott a nappali szőnyegén. Nem teljesen veszítette el az eszméletét, de annyira gyenge volt, hogy mozdulni sem tudott.
És ekkor — teljesen ösztönösen — úgy döntött, megjátssza, hogy elájult. Valami gyanú, valami halvány, ösztönös félelem már napok óta gyötörte, de csak most döbbent rá: Dániel viselkedése nem a szokásos aggodalom. Inkább türelmetlenség… és valami más.
Valami sötétebb.
A férfi közelebb lépett hozzá. Térdre ereszkedett, de egy pillanatra sem szólt hozzá. A mozdulatai olyanok voltak, mintha előre tudta volna, hogy ez be fog következni.
Zsófia érezte, hogy Dániel megáll mellette. A légzése visszatartott, minden idegszálával figyelt.
Aztán meghallotta a telefon kattanását.
— Most hívja a mentőt, gondolta reménykedve.
De a férfi olyan számot hívott, amelyet Zsófia nem ismert. A beszédhangja pedig halk, sietős, ideges volt.
— Igen, most már nagyon gyenge… azt hiszem, nem sokáig bírja.
— (Rövid csend.)
— Tudom, tudom. Minden a megbeszéltek szerint halad. Mire ideérsz, már nem lesz akadály.
A nő szíve megállt egy pillanatra.
A vonal másik végéről egy érdes férfihang válaszolt, bár a szavak érthetőek voltak:
— Ne késlekedj. Ha elalszik, könnyebb lesz. Te csak tartsd távol az orvost.
Zsófia egész testét jeges félelem járta át. A felismerés úgy csapott le rá, mint egy villám:
Nem véletlenül beteg. Nem véletlenül gyengül. Valaki… valakik tettek vele valamit. És Dániel is benne van.
Vagy talán ő az egész mozgatórugója.
Amikor Dániel eltávolodott tőle, talán azért, hogy levegőt vegyen vagy megigya a vizét, Zsófia összeszedte az erejét. Minden idegszál kiáltott benne, hogy maradjon mozdulatlan — de tudta, ha most nem cselekszik, vége.
Hirtelen feltolta magát a könyökére, majd egy remegő mozdulattal felült. A férfi azonnal visszafordult, döbbenten meredve rá.
Zsófia ekkor meglátta a dohányzóasztalon álló nehéz, mázas kerámia dísztálat. Megragadta. A karja remegett, de tartotta.
— Mit tettél velem? — kérdezte, a hangja egyszerre félelemmel és haraggal telt meg.
Dániel szeme megrebbent, de nem válaszolt.
— Kivel beszéltél az előbb? Ki volt az a férfi? — folytatta Zsófia, és már nem volt visszaút. A lélegzete kapkodóvá vált, de a szemei tiszták voltak. — Tudom, hogy te akartad. Tudom, hogy nem vagyok véletlenül ilyen állapotban.
A férfi közelebb lépett, mintha le akarná csillapítani.
— Zsófi, ne csináld ezt… csak félreértesz mindent. Segíteni akartam…
De a nő hátrált, és felmutatta a tálat, hogy távol tartsa.
— El a házamból! — kiáltotta remegő, mégis határozott hangon. — Most azonnal!
Dániel először megtorpant, majd hirtelen indulattól vezérelve közelebb lépett. Zsófia azonban nem engedett. A szemébe nézett, és most először látta azt, amit eddig nem akart észrevenni:
Dániel nem félti őt. Dániel fél tőle.
A nő ekkor kinyitotta az ajtót, annak teljes erejével nekifeszülve.
— Menj! — mondta újra, és az ajka szélén megfeszülő izom jelezte, hogy nincs több türelme.
A férfi még egy pillanatig állt a küszöbön, mintha gondolkodna, aztán kilépett.
Zsófia abban a másodpercben becsapta az ajtót mögötte, és remegő kézzel ráfordította a kulcsot.
Amikor végre leült a hideg padlóra, a teste megrázkódott a megkönnyebbüléstől. Könnyei kibuggyantak, majd hangtalanul végigcsorogtak az arcán.
A ház csendje most más volt. Már nem a fenyegetés csendje.
Hanem a szabadságé.
A házban ülve Zsófia hallotta, ahogy Dániel léptei lassan távolodnak az udvar kövezett ösvényén, majd eltűnnek az utca irányába. A férfi nem kiabált, nem követelt, nem próbált visszajutni — ami önmagában még jobban megrémítette. Olyan volt, mint valaki, aki már tudja, hogy a következő lépés nem a ház ajtaján át vezet majd vissza, hanem valami sokkal sötétebb úton.
A csend zsúfolt volt, tele kimondatlan félelmekkel.
Zsófia még mindig a padlón ült, a hideg kőlapokon, amikor egyszer csak rájött valamire. A fejfájása, a gyengesége — ezek nem egyszerű tünetek voltak. Mióta is tart ez? Talán két hete? Három? Nem tudta pontosan. Csak azt tudta, hogy fokozatosan lett rosszabb. Olyan alattomosan, hogy észre sem vette a jeleket.
A nő lassan felállt, és megkapaszkodott a falban. Még mindig remegett — félig az ijedtségtől, félig az ismeretlen betegségtől, amely kínozta.
Délutánra a nap már lebukott a háztetők mögött. Zsófia az ablaknál állt, amikor fényszórók villantak fel a ház előtt. Egy szürke Škoda állt meg a kapu előtt. A nő háta megfeszült: vajon Dániel tér vissza? De hamarosan felismerte az érkező alakot.
Barta Lili, a közeli gyógyszertár vezetője, egy régi barát. Gyakran beszélgettek, és Lili már hetek óta mondogatta neki, hogy „túl sápadt”, „túl gyenge”, de Zsófia mindig legyintett. Most azonban a nő aggódó arccal sietett a ház felé.
Zsófia kinyitotta az ajtót, még mielőtt Lili kopoghatott volna.
— Te jóságos ég, Zsófi… mi történt veled? — kérdezte, amint meglátta a nő fakó arcát. — Valaki hívott… azt mondták, rosszul vagy.
— Ki hívott? — szegezte neki Zsófia, és a hangja megcsuklott.
— Egy férfi… azt mondta, hogy engedjem be a házba, ha arra járok, mert egyedül vagy és gyenge. De nem mondta a nevét.
Zsófia ereiben megfagyott a vér. Tudta, ki lehetett. Dániel soha nem tett volna ilyet korábban — vagy talán éppen ezért tette. Hogy elterelje a figyelmet. Hogy úgy tűnjön, törődik vele.
— Lili, segíts nekem valamiben — mondta Zsófia, miközben behívta a nőt. — Valami nincs rendben. Napok óta rosszul vagyok. Gyenge vagyok, szédülök, fáj a fejem, és nem múlik. Te… szerinted ez lehet mérgezés?
A gyógyszerész elsápadt.
— Ez nagyon súlyos szó, Zsófi. De… nos… milyen gyógyszereket szedsz mostanában?
— Csak amit Dániel adott — felelte halkan.
Lili összeráncolta a homlokát.
— El tudod hozni? Hadd nézzem meg.
Zsófia bement a hálószobába, és elővette a kis barna üvegcsét, amelyet Dániel hetekkel korábban adott azzal a szöveggel: „Ez jó lesz a stresszre.” Soha nem kérdezte, mi van benne — mert a férjére bízta magát.
Amikor Lili elolvasta a címkét, megfagyott.
— Zsófi… ez nem stresszoldó. Ez egy erős altató és izomlazító kombinációja. Hosszú távú, rendszeres szedése… nos… veszélyes. Főleg ilyen adagban.
A nő kezében remegett az üveg.
— Ez… megölhetne? — kérdezte suttogva.
Lili gombócot nyelt.
— Ha valakinek lassú, de folyamatos ideg- és izomgyengülést akarnak előidézni… akkor igen.
A csönd hirtelen nehezedett rájuk. A ház falai mintha meghallották volna a kimondott igazságot.
— Lili — szólalt meg Zsófia, miután magához tért a sokkból —, van még valami. Ma hallottam, ahogy Dániel beszélt valakivel. Azt mondta: „Nem sokáig bírja.” És hogy „könnyebb lesz, ha elalszik”.
Lili szeme elkerekedett.
— Szent ég… Zsófi, ez bűncselekmény. Ez… ez életveszélyes fenyegetés! Fel kell hívnunk a rendőrséget!
Zsófia megrázta a fejét.
— Nem. Még nem. Nem mehetek úgy oda, hogy csak én hallottam ezt… kell bizonyíték. Dániel túl óvatos. Ha fülest kap, el fog tűnni. És félek, hogy akkor sosem derül ki az igazság.
Lili közelebb lépett hozzá.
— Miért akarna ártani neked? Hiszen a felesége vagy!
Zsófia lehajtotta a fejét.
— Tudod… amikor Dániel vállalkozása csődbe ment tavasszal, hirtelen megváltozott. Titokban telefonált, késő estig járt el otthonról… és volt valami az életbiztosításomon is. Nem értettem miért kellett megemelni az összeget. Azt mondta, „biztonság”, de most már…
Most már mindent másként látott. A mozaikdarabok, amelyek eddig szétszórva hevertek, most lassan kirajzoltak egy ijesztő képet.
Lili mély levegőt vett.
— Figyelj. Éjszakára nem maradhatsz itt egyedül. Gyere hozzám. Ott biztonságban vagy.
Zsófia azonban megrázta a fejét.
— Ha elmegyek, Dániel tudni fogja, hogy gyanakszom. És akkor bármit megtehet. Nekem most itt kell maradnom. De… szükségem lesz a segítségedre.
— Akármire. Tudod, hogy számíthatsz rám — mondta Lili.
Zsófia elmosolyodott — gyengén, megtörten, de hálásan.