Az egész valami annyira hétköznapi dologgal indult, hogy alig foglalkoztam vele: a mosógépem szivárogni kezdett. Bosszantott, de vállat vontam, és hívtam egy szerelőt. Meg is érkezett egy fiatal technikus, gyorsan megjavította a hibát, összepakolta a szerszámait. Megköszöntem, kifizettem, kikísértem az ajtóig. Ott fordult át minden.
Ahogy a küszöbre lépett, elpirult, és felém nyújtott egy apró, összehajtott papírdarabot. Először azt hittem, valami elfelejtett blokk vagy számla lehet. Tétováztam, aztán mégis széthajtottam. A lapon ez állt: „Kérem, hívjon fel. Valakiről van szó, akit ismer.”
Az első gondolatom csak annyi volt: furcsa. Olyan furcsa, hogy majdnem a szemetesbe dobtam a cetlit. De ahogy visszagondoltam a fiúra, a lesütött szemére és a remegő kezére, megálltam. Ruben volt a neve, úgy huszonöt éves lehetett, csendes, udvarias. Egyáltalán nem tűnt olyannak, aki titokzatos üzeneteket nyomkod idegen, őszülő, kényelmes ruhás nő kezébe, akinek a nappaliját párosítatlan zoknik uralják.
Másnap reggel a kíváncsiság legyőzte a bizonytalanságot, és felhívtam a számot. Ruben az első csörgés után felvette.
„Szia, én vagyok… a mosógépes hölgy” mondtam kissé zavarban.
Könnyű sóhajt hallottam a vonal másik végén. „Köszönöm, hogy hívott. Nem tudtam, hogyan közelítsem meg. Ööö… ismer valakit, akit úgy hívnak, hogy Felix Deren?”
Ahogy meghallottam a nevet, mintha valaki kiszívta volna a levegőt a mellkasomból. Lerogytam a kanapéra. Felix, a volt férjem. Hét éve nem beszéltünk. A válás csúnya volt, utána egyszerűen eltűnt valahol nyugaton. Nem volt gyerekünk, közös házunk, semmi, ami összekötött volna, úgyhogy a csend szépen megkeményedett köztünk. Mindenki azt mondta, jobban járok így. Mégis, volt idő, amikor azt hittem, ő akasztotta fel az égre a Holdat.
„Igen… ismertem őt” feleltem óvatosan. „Miért kérdezi?”
Rövid csend. Aztán Ruben halkan folytatta: „Ő volt az apám.”
Csak bámultam a falat. „Nem akartam magára hozni a frászt” tette hozzá gyorsan. „Csak pár hónapja tudtam meg… miután meghalt.”
Meghalt. A szó úgy csapódott belém, mint egy kavics. „Meghalt?” suttogtam.
„Februárban.”
Már június volt.
Ruben elmesélte, hogy Felix San Luis Obispóban élt, az utolsó éveiben festett, és többnyire magának való életet élt. Ruben anyja, Elira, régen, rövid ideig volt vele kapcsolatban. Soha nem mondta el Felixnek, hogy fia született.
„Hagyott nekem egy dobozt” magyarázta Ruben. „Volt benne egy levél, régi fotók… és az ön neve.”
Megkérdezte, találkozhatnánk-e. Másnap egy barátságos kis kávézóban ültünk le. Amikor belépett, összeszorult a mellkasom. Vastag szemöldöke volt, és ugyanaz a csendes, figyelő tekintet, mint Felixnek. Letett elém egy megviselt borítékot, rajta a nevem, olyan kézírással, amit valaha jobban ismertem, mint a sajátomat.
Négyoldalas levél volt benne. Az első oldal bocsánatkérés. A házasságunk vége miatt, amiért bezárkózott, amiért nem volt bátorsága harcolni kettőnkért. A második oldal emlékekkel volt tele, annyira aprólékos és gyengéd részletekkel, hogy könnybe lábadt a szemem: ahogy dúdolgattam, miközben törölközőket hajtogattam, ahogy sírtam azon a kutyatápos reklámon, majd úgy tettem, mintha csak allergia lenne.
A harmadik oldal Ruberől szólt. Arról, hogyan tudta meg, alig egy évvel a halála előtt, hogy van egy fia. Próbálta felvenni a kapcsolatot, de Elira sosem válaszolt neki. Pénzt, könyveket, és neki szánt üzeneteket hagyott a fiának, abban a reményben, hogy egyszer mégis hozzájuthat.
Az utolsó oldal nekem szólt. Bocsánatot kért olyan bűnökért, amelyekre nem várt feloldozást. Megkért rá, ha valaha felbukkan az életemben Ruben, legyek vele kedves. „Ő jobb ember, mint amilyen én valaha voltam” írta.