Felnéztem, elhomályosult látással. Ruben csöndben ült, nem siettetett, hagyta, hogy végigérezzem a sorokat.
A következő hetekben nem szakadt meg a kapcsolat. Ruben visszajött, hogy megjavítsa a nyekergő szárítót, aztán még egyszer, amikor a locsolórendszerem mondta fel a szolgálatot. Én pedig újra elkezdtem sütni, pedig ezt már rég feladtam. Mindig küldtem vele valami süteményt haza.
Egyik este a verandán ülve limonádét ittunk. Egyszer csak halkan megszólalt: „Mindig érdekelt, milyen lehet családban élni.”
Őszintén feleltem: „Engem is.”
Onnantól minden vasárnap felhívott. Apró dolgokról beszélgettünk, receptekről, filmekről, a munkájáról. Nem volt semmi nagy szó, mégis szépen lassan valami csendes kötelék szövődött köztünk.
Pár hónap múlva elhozta hozzám az anyját is. Arra készültem, hogy feszengés lesz, esetleg némi feszültség. Ehelyett Elira belépett egy citromtortával a kezében, és csak ennyit mondott: „Remélem, megtanít, hogyan ne égessem szénné a tészta szélét.”
Melegszívű, szókimondó asszony volt, sok bűntudattal. Nem ítéltem el. Az emberek sokszor hoznak furcsa döntéseket, ha félnek.
Később Ruben behozott két vásznat is. Az egyiknél elakadt a lélegzetem. Én voltam rajta. Idősebb, lágyabb arccal, egy félmosollyal, mintha gondolat közben állnék meg. Egy portré, amit Felix teljesen emlékezetből festett.
„Van még több is” suttogta Ruben. „Tucatnyi.”
A festményt kitettem a nappaliba. Nem hiúságból, hanem mert emlékeztetett rá, hogy valaki számára olyan voltam, akit érdemes megőrizni fejben és vásznon.
Ruben meghívott egy kiállításra, ahol Felix képei voltak láthatók. Együtt autóztunk, lehúzott ablaknál, régi zenéket hallgatva. A galériában az egyik kép szinte térdre kényszerített. A címe ez volt: Az utolsó, amire emlékszem.
A régi konyhánk volt rajta. Ugyanaz a napsütés, a gőzölgő tea, a félbehagyott pirítós. És a piros kardigánom hanyagul a székre dobva. Pont az a reggel, amikor a legnagyobb veszekedésünk volt.
Nem tudtam, hogy neki is ennyire beégett ez a pillanat. Azt sem, hogy három éve csendben küzdött egy rákkal, miközben kifelé szinte semmit nem mutatott.
Ruben lassan állandó része lett az életemnek. Megtanított rendesen steaket sütni, segített újrafesteni a konyhát, néha csak úgy beállított virággal vagy péksütivel, minden különösebb ok nélkül.
Egy este, amikor Felix holmijai között kutattunk, találtunk egy utolsó levelet is, beleszorítva egy verseskötetbe. A borítékon ez állt: „Annak, aki marad.”
Annak szánta, aki majd Ruben mellett lesz, amikor a fiam végre hagyja magát igazán szeretni, írta. Arról beszélt benne, hogy az emberek inkább kertek, mint rejtvények; nem megfejteni kell őket, hanem gondozni. És hogy a legfontosabb dolgok halkan érkeznek, többnyire a viharok után.
Csöndben ültünk, minden szó bennünk dolgozott. Ruben végül megtörte a csendet. „Tudom, hogy nem vagyok a maga fia. De szeretnék az életében maradni. Ha nem baj.”
A könnyeim szabadon folytak, mire megszólaltam: „Már most is ott vagy.”
Azóta nem nevezzük meg, hogy mik vagyunk egymásnak. Csak élünk bele. Ha beteg vagyok, ő hoz bevásárlást. Ha ő dől ki a fáradtságtól, én kivasalom az ingeit. Néha vitatkozunk egy film befejezésén, máskor befejezzük egymás teáját.
Karácsonykor hozott nekem egy bekeretezett festményt a házamról, téli díszben. Az ajtóban egy apró alak állt, kezében villáskulccsal és pitével. Alul ott volt Felix utolsó üzenetének lényege: „Az otthon az, aki marad.”
Akkor értettem meg igazán: az élet gyakran visszahozza azt, amiről azt hitted, végleg elvesztetted. Nem ugyanabban a formában, nem ugyanazokon a kezeken keresztül, hanem úgy, hogy végre képes legyél elfogadni.
Igen, a mosógép valóban elromlott. De a javítás, ami igazán számított, csendben történt, valahol a szívem belsejében.
A cikknek az eleje!