A szombati reggel lassan indult a kisvárosi piacon. A levegőben friss kenyér, füstölt kolbász és alma illata keveredett, a kofák hangja zsongott, mint egy kedves, ismerős dallam. Az egyik sarokban, egy régi, kopott stand mögött ott ült Marika néni, nyolcvan felé járó, sovány, apró termetű asszony. Kezében ronggyal törölgette a kis kosarait, miközben szelíden mosolygott mindenkire.
— Friss házi tojás, aranyosaim! A tyúkjaim tegnap tojták! — szólt oda vidáman, ahogy mindig.
A piacon mindenki ismerte. A legtöbben nem csak tojást vettek tőle, hanem pár kedves szót, jókívánságot is kaptak hozzá. A férje, Béla bácsi, évek óta beteg volt, alig mozdult ki a házból. Marika néni pedig a piacból tartotta el őket – meg abból, hogy sosem adta fel.
Egy fiatal anyuka, Réka, épp odalépett hozzá.
— Jó napot, Marika néni! Ma is olyan szép sárgák azok a tojások!
— Hát persze, drága lelkem, a Nap maga festette meg őket neked!
Mindketten nevettek. Réka kifizette a tojásokat, és a mellkasához szorítva távozott.
Aztán hirtelen minden megváltozott. A tömegből kilépett egy fiatal férfi, Tamás, akit mindenki csak „Tomi suhancnak” hívott. Huszonéves lehetett, mindig valami bajba keveredett. Volt, hogy cigarettát lopott, máskor a kofa lányokat csipkelte. Most is magabiztosan, kihívóan közeledett.
— Na, mi újság, mama? Még mindig aranyárban méred azt a tyúkterméket?
Marika néni összerezzent, de próbált kedves maradni.
— Drága fiam, csak annyit kérek érte, hogy megérje hazavinni.
— Megérje? Ugyan! Inkább odaadod nekem féláron. Vagy… — megforgatta a szemét — elviszem ingyen.
A környező árusok elhallgattak. Csak a szél zörgött a ponyvák között.
— Fiam, kérlek, ne bolondozz… nekem ez a megélhetésem…
— Megélhetés? — nevetett gúnyosan Tamás. — Inkább nyugdíjkiegészítés, mi?
Aztán egy hirtelen mozdulattal felkapott egy kosár tojást, és a földhöz vágta. A fehér és sárga massza végigfolyt a kockaköveken.
— Ilyen gagyi portékáért pénzt kérni! — kiáltotta.
Marika néni remegő kézzel a mellkasához kapott.
— Ne tedd ezt, édes fiam… órákig pakoltam… minden tojás mögött munka van… a tyúkok, a takarmány, a…
— Engem nem érdekel, öreganyám! — vágott közbe a fiú, és már nyúlt a másik kosárért is.
A néni hangja elcsuklott. — Kérlek, hagyd… a férjem otthon várja a kenyeret… csak ezt a pár forintot akartam…
Ekkor lépett be a történetbe valaki, akire senki sem számított.
Egy sötétkék öltönyös férfi lassan közeledett. Magas volt, jól fésült, látszott rajta, hogy nem idevalósi. A csuklóján ezüstóra csillogott, a tekintete viszont meleg volt, nem fölényes. Az emberek automatikusan utat nyitottak neki.
A férfi, Kovács Dániel, Budapestről érkezett. Éppen az édesanyját látogatta meg, aki a közelben lakott.
Ahogy megállt Marika néni standjánál, csend lett.
— Tedd vissza a kosarat, fiam — mondta halkan, de olyan nyomatékkal, hogy mindenki megérezte: ez nem kérés volt.
Tamás röhögött.
— Te meg ki vagy, okostojás? A mama testőre?
Dániel csak egy pillanatig nézett rá, majd elővett a zsebéből egy barna bőrpénztárcát. Kibontotta, és néhány nagy címletű bankjegyet emelt ki.
— Marika néni — szólt gyengéden. — Megveszem az összes tojását. A törötteket is.
A piac népe egyszerre lélegzett fel. A nagymama könnyekkel a szemében csak annyit mondott:
— Maga… maga az Úr küldötte…
Dániel mosolygott.
— Nem, csak valaki, aki látja, ha bántanak egy jószívű embert.
Tamás viszont nem mozdult.
— Ez most mi? Megmentő akarsz lenni, mi?
— Nem, csak ember — felelte Dániel, és lassan megfordult. — De ha még egyszer meglátlak, hogy egy öregasszonyt bántasz, elintézem, hogy ne csak a piacról tiltsanak ki.
Tamás hátrált egyet. A nézők közül valaki bekiabált:
— Úgy kell neki! Szégyelld magad, te mihaszna!
A fiú káromkodott, de érezte, hogy a tömeg ellene fordult. Végül sietve elhagyta a piacot, a sárban csúszkálva.
[ ]
Marika néni remegő kézzel vette át a pénzt.
— Ezt nem fogadhatom el, uram…
— Dehogynem — mondta Dániel mosolyogva. — Cserébe annyit kérek, hogy vegyen belőle valamit a férjének. Meg egy kis süteményt magának.
A néni csak állt, a könnyei az arcán folytak, a körülötte lévők tapsolni kezdtek.
És ekkor Dániel valami különöset tett: lehajolt, és elkezdte feltörölni a földről a szétfolyt tojásokat, nehogy valaki elcsússzon.
Senki sem hitt a szemének. Egy öltönyös, elegáns férfi, aki letérdel a piszkos kőre egy idős néniért.
A piac népe elnémult. A pillanatban volt valami szent.
Marika néni még percekig nem tudott megszólalni. A keze remegett, ahogy Dániel bankjegyeit nézte. Nem a pénz miatt sírt – hanem valami ismerős érzés, valami régi emlék lappangott benne.
— Maga mondta, hogy… hogy Kovács Dániel? — kérdezte tétován.
— Igen, asszonyom — mosolygott a férfi. — Miért?
Marika néni lassan felegyenesedett, és mély levegőt vett.
— Tudja… volt egy kisfiú régen, a háború után… Kovács Dani volt a neve. A szomszéd falu szegény családjából való. Mindig éhesen jött át hozzánk, a kis Béla meg én adtunk neki tojást, tejet. Olyan volt nekem, mint a saját fiam.
Dániel elmosolyodott, de a szeme mélyén megvillant valami fájdalom.
— Az én nagyapám pont így mesélt egy néniről… aki a legnagyobb szegénységben is adott neki enni, mikor más elfordult.
— Hogy hívták a nagyapját? — kérdezte a néni, most már szinte suttogva.
— Kovács István — felelte Dániel. — Ő tanított meg arra, hogy az ember nem attól nagy, amennyije van, hanem amit adni tud másnak.
A nagymama keze az arcához emelkedett, és a könnyei újra eleredtek.
— Uram Isten… az az István az én kis Danikám volt… mindig mondta, hogy egyszer majd visszahozza nekem, amit kapott…
Dániel most már nem tudta visszatartani a meghatottságát. Lehajtotta a fejét.
— Akkor úgy tűnik, nagymama, a sors betartotta az ígéretét.
A körülöttük lévő emberek csendben figyelték, ahogy két nemzedék keze egymásba fonódik.
Az egyik keze ráncos, a másik fiatal, de a mozdulatban ott volt minden: hála, szeretet, emberi jóság.
A piaci árusok közül odalépett Réka is, aki korábban vásárolt.
— Marika néni, ha tudtam volna, hogy baj van, én is segítettem volna…
— Nem baj, aranyom, most már minden rendben van. — A néni mosolygott, de a hangja remegett. — A Jóisten gondoskodik rólam, mindig küld valakit. Ma épp ezt a szép fiatalembert.