Feleségül vettem egy 60 éves nőt, pedig mindenki ellenezte. Amikor azonban kinyitottam a ruhásszekrényét, olyan titok került elő, amitől összedőlt bennem a világ. A nevem Ethan Miller. Húszéves vagyok, 180 centi, közgazdaságtant tanulok Seattle-ben, másodévesként. Az életem egyszerű volt. Nappal egyetem, délután meló a kávézóban, hétvégén kosár a barátokkal.
Aztán találkoztam Eleanor Hayesszel. Hatvanéves, a Hayes Dining Group egykori tulajdonosa, már nyugdíjas. Egy jótékonysági esten futottunk össze, a diákszervezetem segített a szervezésben. Eleanor elegáns, szürke ruhát viselt, az ősz haját feltűzte. A tekintete erős volt, a mosolya mégis szomorú.
Rám nézett, és azt kérdezte:
– Fiatalember, hisz a sorsban?
Nem gondoltam, hogy ettől a mondattól megváltozik az életem.
A 40 év korkülönbség ellenére gyorsan közel kerültünk egymáshoz. Elmondta, hogy rossz házasságban élt, a férje balesetben halt meg, és soha nem lett gyereke. Engem lenyűgözött a tudása és a tartása. Láttam a magányát is, amit nehéz volt elrejtenie.
Három hónap múlva letérdeltem. Esős este volt, az egykori étterme udvarán kértem meg a kezét.
– Nem az számít, hány éves vagy. Az számít, hogy veled akarok lenni.
A családom kiakadt. Anyám sírt, apám rám förmedt:
– Elment az eszed, Ethan? Hatvanéves nő! Lehetnél a fia!
A rokonság és a barátaim is azt hitték, pénzért csinálom. Azt beszélték, megvett magának. Nem érdekelt. Mellette nyugalmat éreztem. Tisztelt, és én is tiszteltem őt.
Elköltöztem otthonról. Kicsi, csendes esküvőt tartottunk. Pár barát, pár üzleti ismerős, semmi felhajtás.
A szertartás a portlandi régi villájában volt. Ömlött az eső. Az este végén a hálószobában ültem, vert a szívem. Kinyílt a fürdőszoba ajtaja, Eleanor elefántcsont színű selyemhálóingben lépett ki. A haja kibontva. Olyan méltóság áradt belőle, amit addig nem láttam.
Leült mellém. Három ingatlan dossziét és egy Porsche Cayenne kulcsait tette a tenyerembe. Halkan, mégis határozottan beszélt:
– Ethan, ha ezt az utat választottad, tudnod kell valamit. Nem csak társat kerestem. Örököst is.
Megdermedtem.
– Örököst? Mit jelent ez?
A szemembe nézett.
– Nincsenek gyerekeim. A vagyonom, ha nincs kire bízni, kapzsi rokonok kezére jutna. Nem akarom ezt. Azt szeretném, ha minden a tiéd lenne. Egy feltétellel.
Megfeszült a levegő. Nyeltem egyet.
– Mi a feltétel?
A szavai lassan, keményen koppantak.
– Ma éjjel legyél igazán a férjem. Ne csak papíron. Ha nem megy, holnap reggel széttépem a végrendeletet, és mindent visszavonok.
Sokkolt, amit hallottam. A szerelmem mellé félelem vegyült. Próba volt ez, vagy őszinteség? Reszketett a kezem, amikor a selyemhez értem.
Eleanor ekkor elkapta a csuklóm. A tekintete villant.
– Várj, Ethan. Mielőtt továbbmennénk, tudnod kell valamit a volt férjem haláláról.
Elszorult a torkom. Felállt, kihúzott egy fiókot, és az asztalra dobott egy vastag borítékot. Baleseti fotók, boncolási jegyzőkönyv, és egy kézzel írt üzenet: „Nem baleset volt.”
Képtelen voltam megszólalni.
– Mit akarsz ezzel mondani?
A hangja remegett, mégis szilárd maradt:
– A volt férjem nem autóbalesetben halt meg. Megmérgezték. Tudom, ki tette.
A szám kiszáradt.
– Ki volt az?
Halkan felelt:
– Én.
Megállt a levegő. Hallottam a saját szívverésem. Dörgött bennem a csend.
Folytatta:
– Húsz évig vert és megalázott. Amikor mindent a szeretője nevére akart íratni, elfogyott bennem a levegő.
Az ablak felé fordult.
– Egész életemben próbáltam jóvátenni. Éttermet nyitottam, adományoztam, segítettem, ahol tudtam. De a bűn ott maradt bennem.
Visszanézett rám, a tekintete megpuhult.
– Nem a pénzzel akartam megváltani, hogy mit tettem. Olyasvalakit akartam magam mellé, aki nem tárgyként kezel. Ha el akarsz menni, nyitva az ajtó.
Ültem és sírtam. Nem tudtam, mit érzek. Szeretem? Félek tőle? Vagy mindkettő? Biztos voltam benne, hogy innen már semmi nem lesz a régi.
Azután, hogy kimondta, „én öltem meg a férjemet”, mintha megszűnt volna körülöttünk a világ. Az eső és az óra ketyegése összefolyt. A feleségem, akit pár órája vettem el, most gyilkosként állt előttem. A szeme mégsem volt kegyetlen. Inkább fáradt.
– Ethan, nem kérem, hogy bocsáss meg. Azt akarom, hogy ismerd az igazságot. Mert ettől a perctől hozzád kapcsolódik.
Elővett egy régi fotót. Középkorú férfi látszott rajta, zúzódásokkal, dühös tekintettel.
– Ő Richard Hayes. Az a férfi, akit Oregon ingatlankirályaként ünnepeltek.
Elcsukló hangon mondta tovább:
– Richard jó embernek indult. Aztán amikor beindult a cége, jött az alkohol és a nők. Évekig vert. Többször próbáltam elmenni, de kinevettek. Kertész lánya voltam, senki nem hitt nekem.
Egyszer részegen kocsiba ült, engem is bevonszolt, majdnem meghaltam. Könyörögtem, hogy hagyja abba. Azt felelte, ha meghalok, vele együtt halok meg.
Másnap reggel kávét főztem neki. Altatót tettem bele. Nem gondoltam, hogy azonnal autóba ül. Nekirohant a korlátnak, és meghalt.
Néztem rá. Ez nem tűnt előre kitervelt gyilkosságnak. Inkább kétségbeesett határátlépésnek.
Megkérdeztem:
– Honnan tudod, hogy a gyógyszertől halt meg? A rendőrség nem talált semmit.
Eleanor előhúzott egy gyűrött papírt a fiókból. Független boncolási jelentés volt, aláírva: Dr. Benjamin Cross.
– Ő volt az egyetlen közeli barátom. A hivatalos ügy orvosszakértője is. Mindent tudott, mégis elhallgatta. Később ő segített felépíteni a Hayes Diningot.
– A szeretőd is volt? – kérdeztem halkan.
Szomorúan elmosolyodott.
– Igen. De sosem vállaltuk. Hálás voltam neki, de nem mertem újra szeretni. Amíg téged meg nem láttalak.
Összeszorult a mellkasom. Nem tudtam, hogy meghatottság vagy félelem ez. Csendben maradtam. A kislámpa sápadt fénye rajzolta ki az arcát.
– Miért mondod el? – kérdeztem végül. – El is titkolhatnád.
– Mert haldoklom, Ethan.
Összerezzentem.
– Mit beszélsz?
– Hasnyálmirigyrákom van. Kevés időm maradt. Nem akarok hazugságokkal elmenni. Azért is mentem hozzád, mert szeretlek, és mert valakire rá akarom bízni azt a részemet, ami még jó.
A kezembe adott egy vastag dossziét. Tulajdonátruházás, öröklés, közjegyzői papírok.
– Mindenem a te neveden van. Éttermek, részvények, földek. Egyetlen kérésem van.
– Mondd.
– Őrizd meg a jó dolgokat a múltból, és soha ne mondd el az igazságot senkinek. Ha szeretsz, hagyd, hogy Eleanor Hayes jó emberként távozzon az emlékeidben.
Lehajtottam a fejem. Potyogtak a könnyeim. Nem a pénz miatt sírtam. Most értettem meg igazán. Azt szeretni, aki hibázott, nem jelenti a bűn szeretetét. Azt jelenti, hogy látod benne a megbánást.
Eleanor egy őszi reggelen halt meg. Sárga levelek borították a portlandi villa teraszát. Fogtam a kezét az utolsó percig. Mielőtt lehunyta a szemét, halkan súgta:
– Ethan, te vagy az a bocsánat, amit nem mertem kérni.
A temetés után tele lett a sajtó a hírrel:
„Az üzletasszony, Eleanor Hayes elhunyt. Vagyonát fiatal férjére hagyta.”
Jöttek a pletykák, az ítélkezés, az irigység. Senki nem tudta, hogy nem költöttem el belőle semmit. Eladtam az étteremláncot. A teljes összeget az Eleanor Alapítvány kapta, bántalmazott nők támogatására. Ez volt az álma.
Minden évben visszamegyek a villába a halála napján. Leülök a zongoraszékre, ahol ő szokott ülni. Elindítom a Moonlight Sonata felvételét, és csendben maradok.
Ilyenkor mindig hallok valamit. Mintha a hangja suttogna a huzatban:
– Jól tetted, Ethan.