Dániel viszont nem elégedett meg ennyivel.
— Mondja, Marika néni, merre lakik?
— Itt, a domb mögött, a régi iskola után, a harmadik kis ház. Nem messze a pataktól.
— Akkor hazakísérem. Nem hagyhatom, hogy egyedül cipelje ezt a sok mindent.

A piac népe újra tapsolni kezdett. Volt, aki titokban letörölt egy könnycseppet.

Ahogy elindultak, Marika néni lassan, nehéz léptekkel ment Dániel mellett. A férfi vitte a kosarat, mintha a legtermészetesebb dolog lenne a világon.
— Tudja, fiacskám, régen a fiam is ilyen volt… mindig segített mindenkinek. Csak hát… ő már régen elment.
— Részvétem — mondta Dániel csendesen. — Biztosan nagyon jó ember volt.
— Az volt — suttogta az asszony. — Egyszer egyedül jött haza az iskolából, és egy idegen kisfiút hozott magával. Az volt az ön nagyapja.

Dániel elmosolyodott.
— A nagyapám mindig azt mondta: „egy falat kenyér is több, mint a semmi – de ha szeretettel adják, az maga a mennyország.”
— Ezt tőlem hallotta — mosolygott a nagymama könnyesen. — Szóról szóra ezt mondtam neki akkor.

A férfi szinte meghajolt előtte.
— Akkor maga az, aki elindította az én családom történetét. És most rajtam a sor, hogy visszaadjam.

A házhoz érve a kis udvaron egy régi, rozoga kerítés állt, a kapu nyikorgott, a virágok viszont gondosan ápoltak voltak.
Bent, a verandán egy idős férfi ült takaróba burkolózva – Béla bácsi. A tekintete fáradt volt, de amikor meglátta a feleségét, mosoly futott át az arcán.

— Marikám, mi történt? Már azt hittem, bajod esett.
— Semmi, drágám — mondta az asszony, és a könnyei megint kibuggyantak. — Csoda történt a piacon.

Dániel letette a kosarakat, és előrelépett.
— Jó napot kívánok, uram. Kovács Dániel vagyok.
— Kovács? — kérdezett vissza a férfi, és lassan felemelte a fejét. — Az bizony régi név nálunk. Te lennél talán annak az Istvánnak az unokája, akit valaha Marikám etetett a csirkék mellett?

Dániel elmosolyodott.
— Úgy tűnik, igen. És most én jöttem etetni magukat.

Marika néni és Béla bácsi egyszerre nevettek fel – az a fajta nevetés volt ez, amit csak az tud, aki már mindent megélt: szegénységet, félelmet, de mégis hisz az emberek jóságában.

Aznap délután Dániel még ott maradt náluk. Megjavította a régi ereszt, segített felvágni a tűzifát, és az öreg rádiót is újra életre keltette.
— Ezt apámtól tanultam — mondta. — Mindig azt mondta, egy férfi akkor férfi, ha a tettei beszélnek helyette.

Amikor elindult volna, Marika néni megfogta a kezét.
— Fiam, tudja, mit kérek magától? Ne csak pénzt adjon az embereknek. Hanem időt. Egy jó szót. Az többet ér mindennél.
— Megígérem — mondta Dániel, és szívére tette a kezét. — És ha megengedi, néha meglátogatom magukat.

A nap lassan lebukott a domb mögött, a ház ablakain arany fény csillant.
És akkor, mikor Dániel elindult lefelé az úton, a néni utánaszólt:
— Dani!
A férfi megfordult.
— Igen, nagymama?
— A tojásokat el ne felejtse visszahozni a dobozostul, mert holnap újra tele lesznek!

Mindketten nevettek. De a nevetés mögött ott volt valami több: egy új kapcsolat, ami nem vérből született, hanem emberségből.

A következő héten a piac szokás szerint zsibongott, de valami megváltozott.
Amikor Marika néni megjelent a standjánál, a kofák, árusok, vásárlók mind odaléptek hozzá. Egyikük virágot tett az asztalára, másik egy szelet kalácsot, harmadik egy tál friss zöldséget.

— Marika néni, most mi jövünk magának segíteni — mondta Réka, miközben egy új faasztalt tolt a régi, repedt helyére.
— De hát minek ez a nagy felhajtás? — nevetett a nagymama zavarban.
— Mert amit maga tett az életében, azt most visszakapja.

A hírek gyorsan terjedtek. Mindenki tudta, mi történt az előző héten. A fiatal suhanc, Tamás, azóta eltűnt a piacról. Néhányan azt beszélték, szégyenében elment dolgozni egy közeli gyárba. Akadtak, akik szerint Dániel beszélt a főnökével, és segített neki újrakezdeni.

Aznap délelőtt újra megjelent Dániel is. Most nem öltönyben, hanem egyszerű ingben, a kezében egy papírdobozzal.
— Jó napot, Marika néni! Hoztam magának valamit.

A néni megörült, mint egy gyerek.
— Maga aztán tud meglepetést okozni! Mi ez?
— Csak egy kis ajándék. — Dániel letette az asztalra a dobozt, és kinyitotta.

Benne vadonatúj tojásos címkék, arany betűkkel:
„Marika néni házi tojása – a szeretet íze”

A körülötte állók egyszerre sóhajtottak fel.
— Hát ezt ki csinálta ilyen szépre? — kérdezte meghatottan az asszony.
— Az én céges grafikusom — mondta Dániel mosolyogva. — Gondoltam, ha már ilyen finomak a tojások, megérdemlik, hogy névjegyet is kapjanak.

A nagymama remegő hangon válaszolt:
— Én még sosem voltam senkinek a címkéjén…

Dániel elnevette magát, de a hangja elcsuklott.
— Mostantól sok konyhában ott lesz a neve. Minden dobozon, amit eladunk, ott lesz ez a mondat: „Készült Marika néni szeretetével.”

A piac közönsége percekig tapsolt. Valaki kamerát vett elő, lefotózta őket, más feltöltötte a képet a helyi Facebook-csoportba. Egy nap alatt több ezer megosztás lett belőle. Az emberek nem a tojásokat látták benne – hanem azt, hogy még mindig vannak jó emberek.

Később, amikor a piac kiürült, Marika néni és Dániel leültek a stand mögött. A férfi elővett két kávét a közeli büféből.
— Tudja, néha azt érzem, hogy mindenki csak rohan. Senki sem néz oda, ha valaki bajban van.
— Ezért kell magukhoz hasonló fiatalok, fiam — felelte az asszony. — Akik nem csak látják a jót, hanem tesznek is érte.

Csend lett. Csak a galambok turbékoltak a templomtorony körül.
Dániel elnézett a távolba, a domb felé, ahol a kis házuk állt.
— Nagymama, tudja, mit döntöttem el?
— Na, mit, édes fiam?
— Visszaköltözöm ide, a városba. Megnyitom a cégem helyi irodáját, és szeretném, ha maga lenne a reklámarcunk. Nem kell semmit csinálnia, csak mosolyogni, mint most.

Marika néni először nevetett, aztán a nevetése sírásba fordult.
— Maga bolond… de a legszebb fajta bolond!
— Lehet — mondta Dániel mosolyogva. — De ha egyszer az ember lát egy csodát, azt nem hagyhatja ott a pesti zajban.

Pár hónappal később a kisváros piacán új tábla díszelgett:
„Marika néni tojásboltja – Ahol a szív is friss, nem csak a tojás.”

Az üzletet Dániel segített berendezni, a polcokon kézzel írt üzenetek voltak:

„Ne feledd: amit adsz, az tér vissza hozzád.”
„Egy jó szó többet ér, mint ezer forint.”

És a sarokban ott volt egy bekeretezett fénykép: Dániel és Marika néni együtt, mosolyogva, az első közös napon.

A város lakói gyakran elidőztek előtte. Néhányan csak tojást vettek, mások beszélgetni jöttek, de mindenki tudta: ez a bolt több, mint egy árushely. Ez egy történet helye. Egy emléké.

És ha valaki megkérdezte, honnan jött az ötlet, Dániel mindig ugyanazt felelte:
— Egy törött tojásból. Mert néha, ami összetörik, az nyitja meg a szíveket.

Marika néni pedig mosolyogva hozzátette:
— A jóság nem hangos. Csak halk, mint mikor egy tyúk reggel tojik, de az egész napot szebbé teszi.

 Vége 

A cikknek az eleje!