A tárgyalóteremben feszült csend ült. Az emberek már napok óta erről az ügyről beszéltek.A vádlott, Kovács Gábor, harminchét éves férfi, narancsszín rabruhában állt a vádlottak padján. A tekintete üres volt — de valahol mélyen, a szemében még égett valami: valami halvány remény, amit az ember csak akkor lát, ha már mindent elveszített.
A bíró lassan olvasta az ítéletet:— A bíróság megállapítja, hogy a vádlott bűnös az emberölés vádjában, és ezért életfogytiglani szabadságvesztésre ítéli.
A teremben halk zúgolódás támadt. Az újságírók serényen jegyzeteltek, a rokonok pedig elfordították a fejüket.A férfi lehajtotta a fejét.A bíró, miután letette a papírt, még egy kérdést intézett hozzá:— A vádlott kíván valamit mondani az ítélet kihirdetése után?
Gábor felnézett. A hangja remegett, de minden szava őszinte volt.— Igen, bíró úr… csak egyetlen kérésem lenne.— Hallgatom.— Van egy fiam… — mondta halkan. — …Még soha nem láttam. A feleségem akkor szülte, amikor engem már letartóztattak. Csak egyszer szeretném látni. Csak egyszer. Nem kérek mást az élettől.
A bíró arca megkeményedett, de a szeme mögött valami emberi csillanás suhant át.Pár másodpercig hallgatott, majd a két börtönőrre nézett.— Tegyék lehetővé neki, — mondta lassan. — Egy rövid időre.
A teremajtó kinyílt.Egy fiatal nő lépett be, Kovács Anna, karjában egy pici, alvó kisfiúval. A szemei karikásak voltak, az arcán könnycsík húzódott, de tartotta magát.Lassan, bizonytalan léptekkel ment előre.
Gábor kezeit addig bilincs szorította, de a bíró intett:— Vegyék le róla.A bilincs csattanva hullott a padra.
[ ]
A férfi nem mert mozdulni. Csak nézte a kis csomagot Anna karjában.A nő odalépett hozzá, és csendesen megszólalt:— Ő itt a fiad, Máté.A férfi keze remegett, miközben átvette a babát. Mintha attól félne, hogy a legkisebb mozdulattal is kárt tehet benne.
A gyermek apró keze megmozdult, és ujjai ösztönösen a férfi kabátjába kapaszkodtak.A terem elnémult.Az őrök, a bíró, a jegyző — mindannyian mozdulatlanul nézték a jelenetet.
Gábor suttogva szólt:— Nézd, milyen pici… — A hangja elcsuklott. — …én… én nem érdemlem meg.Anna könnyei is kicsordultak.— Talán nem. De ő nem tehet semmiről.A férfi bólintott.— Tudom. Csak bocsánatot akarok kérni… tőle is… tőled is.
Ekkor valami megváltozott. A férfi tekintete megtört, de nem a bűntudattól — hanem az igazság súlyától, amit addig elrejtett.
Hirtelen Gábor felemelte a fejét, és határozott, szinte kétségbeesett hangon szólt:— Bíró úr, kérem, ne zárják le az ügyet. El kell mondanom valamit.
A bíró értetlenül nézett rá.— A tárgyalás véget ért, Kovács úr. Ha új információja van, azt a védőjével kell jeleznie.— Nem… nem várhatok. Most kell kimondanom — mondta Gábor, miközben a fiát nézte. — Mert ez a gyerek tisztaságot érdemel. Az igazságot.
A bíró előrehajolt.— Folytassa.A terem izzott a feszültségtől.
Gábor mély levegőt vett.— Nem én öltem meg azt az embert. Az a testvérem volt… Zoltán.A bíró szeme kikerekedett.— A testvére?— Igen… Részeg volt aznap este. Összevesztek a kocsmában. Megpróbáltam elválasztani őket, de késő volt. Mikor odaértem, a férfi már nem mozdult. A testvérem pánikba esett… könyörgött, hogy ne áruljam el. Azt mondta, véget vet az életének, ha börtönbe kerül. Én pedig… — elcsuklott a hangja — …én magamra vállaltam mindent.
A teremben döbbent suttogás hallatszott.Anna a kezét a szája elé kapta.— Gábor… — suttogta — …miért nem mondtad ezt korábban?— Mert azt hittem, el tudom viselni. Hogy majd letelik húsz év, és talán kiengednek. De most, hogy a fiamat látom… nem tudok tovább hazudni.
A bíró szótlanul nézett rá, majd halkan szólt:— A tárgyalást felfüggesztem. Az ügyet újra kell vizsgálnunk.A terem felbolydult. Az őrök egymásra néztek, az újságírók gépelni kezdtek.
A férfi közben újra magához ölelte a gyermekét, mintha attól félne, ez az utolsó alkalom.A kisfiú ekkor felnézett rá, és először kinyújtotta az apró kezét, megérintve apja arcát.A pillanatban ott volt minden: a bűn, a megbánás, a szeretet és az igazság keresése.
A bíró csak ennyit mondott:— Ezt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni.
Egy héttel később a sajtó tele volt a hírrel:„Újranyitják a Kovács-ügyet – lehet, hogy az ártatlan ül börtönben?”
A tárgyalás új szakasza megdöbbentő részleteket hozott napvilágra. A testvér, Kovács Zoltán, a nyomás hatására bevallotta, hogy valóban ő volt a tettes.Az ügyészség új bizonyítékokat tárt fel, a bíró pedig új határozatot hozott: Gábort szabadlábra helyezték.
Amikor kilépett a börtön kapuján, ott várták Anna és Máté.A fiú már járni tanult, és mikor meglátta az apját, odaszaladt, kis karjait kinyújtva.Gábor térdre ereszkedett, és magához szorította.— Látod, kisfiam — mondta halkan —, mindig van második esély.
A jelenlévő újságírók közül valaki lefényképezte őket. A kép másnap ott volt az összes címlapon:egy férfi börtönruhában, térdre ereszkedve, a fiát ölelve.
A kép alá ez a felirat került:„Nem egy bűnöst látunk. Egy apát, aki végre kimondta az igazságot.”
Gábor évekig dolgozott azon, hogy visszanyerje a családja bizalmát.Soha nem panaszkodott, soha nem beszélt a börtönről. Csak annyit mondott mindig Máténak:— Az igazság néha késik, fiam. De ha bátor vagy, előbb-utóbb utolér.
Ez a történet nemcsak egy ítéletről, hanem az emberi lélek megváltásáról szól.Egy férfiról, aki elveszítette az életét — és mégis mindent visszakapott, amikor kimondta az igazságot.