– Kati, nyisd már ki! – dübörgött az udvari kapu, mintha valaki kalapáccsal verte volna. – Ne bújkálj, tudom, hogy otthon vagy!
Majdnem kiöntöttem a teáscsészém tartalmát, és a laptop is kis híján lecsúszott az ölemről a nedves fűbe. Három napja költöztem ki ide, a régi, de imádott balatoni nyaralónkba, hogy végre befejezzem a könyvemet. Az én kis menedékem – és most ostrom alá került.
– Jövök már! – kiáltottam vissza, miközben felkaptam a papucsomat.
A kapu mögött ő állt. Ilona néni – az anyósom. Karcsú, de hajlíthatatlan, mint egy bronzszobor. Szeme villogott, ajkán gőgös mosoly, a vállán két óriási sporttáska, tele befőttesüvegekkel és zöldséggel.
– Na végre! – suhant el mellettem, rám se pillantva. – Látom, teljesen elkanászodtál itt felügyelet nélkül. Jó, hogy időben ideértem!
Megálltam a kapunál, még mindig hitetlenkedve. Ő pedig már húzta is a táskáit a ház felé, közben a földre gurult egy uborka, majd egy csomag sárgarépa.
– Ilona néni… ha tudtam volna, hogy jön, készültem volna valamivel…
– Minek szóljak? – mordult vissza. – Ez a ház a fiamé! Vagy talán engedélyt kell kérnem, hogy itt pihenjek?
Persze. „A fiamé.” Csakhogy a vételár felét én fizettem a nagymamám lakásának eladásából. De ezt most felemlegetni? Öngyilkosság lett volna.
– Na, Katicám, pakold ki a nagy hálót – csapta le a táskákat a verandán. – Az én koromban már nem alhatok a sufniban. Fáj a hátam.
– De… én ott alszom, Ilona néni. Ott van minden cuccom…
– Átpakolod. Fiatal vagy, van két kezed, két lábad.
Nagyot nyeltem. Tíz év együttlét után is mindig hurrikánként érkezett.
Még reménykedtem, hogy csak pár napra jött. De a remény szertefoszlott, amint kinyitotta a táskáját.
– Ide figyelj, Katicám. Mindenkinek szóltam: mostantól ez üdülőközpont! Az embereknek is kell levegő. Te meg itt napozol egyedül, mint egy macska.
Kezemben megállt a tál eper.
– Kinek szólt? – kérdeztem óvatosan.
– Holnap jön Juliska néni a gyerekekkel. Utána a pécsi unokatestvérek. Hétvégére meg a keresztszülők a két kölyökkel. Ja, és hozzák a kutyájukat is, ugye nem bánod?
– De hát itt csak három hálószoba van!
– Majd teszünk be kempingágyakat. Nem vagyunk mi grófok! – legyintett, és már a kertet szemlélte, közben kritizálva a retket és az ágyások „ferdeségét”.
Éreztem: vége. Három hónap békés alkotás helyett három hónap Ilona-néni-féle munkatábor vár rám.
Másnap reggel ismét ajtórugdálásra ébredtem. Az ajtóban ott állt Juliska néni, Ilona kiköpött mása, csak testesebb kiadásban. Három viháncoló kamasszal és egy óriási zacskó chipset szorongatva.
– Ó, Katicám, mit ácsorogsz? Engedj be! – szólt, majd beviharzott.
A tinik pillanatok alatt belakták a verandát, max hangerőre tették a zenét, és egymást túlkiabálva beszéltek. Én pedig próbáltam jelezni, hogy dolgoznom kellene.
– Rendes munkát keress inkább, Kati! – veregette meg Juliska néni a vállam nevetve. – Ne csak azt a komputert nyomkodd mindig!
Nem mertem elmondani, hogy a könyvem kézirata már a végén jár. Úgysem értették volna.
Ebédre megjöttek a pécsi rokonok is – öt felnőtt, két gyerek és egy óriási kutya: Bogyó. Első dolga az volt, hogy feltúrta a paradicsomágyásomat, majd megjelölte a ribizlibokrot.
– Ne légy már olyan szűkmarkú, Katicám! – nevetett az egyik unokatestvér. – A kutyának is kell mozgás!
Én pedig némán álltam. Vendég lettem a saját házamban.
Az első éjjelt egy nyikorgó kinyitható heverőn töltöttem. A vékony falon túlról horkoláskoncert hallatszott: Ilona néni, Juliska néni és még valaki a nappaliban. Kint a kutya ugatott a sünökre, a kamaszok pedig vihogtak a verandán.
Egy ponton azon kaptam magam, hogy legszívesebben elrohannék innen egy hátizsákkal. De hová? Anyámhoz? A városba, a zajba? Ott nincs ribizlibokor, nincs eper. És ez az én házam! Az én pénzemből, az én álmaimból épült. Miért nekem kéne menekülnöm?
Hajnalban végül elaludtam, de fazekak csörömpölése és kések koccanása ébresztett. Ilona néni úgy döntött, reggel hatkor ideális levest főzni és kiosztani a „feladatokat”.
– Katicám! – csattant a hangja. – Elég a lustálkodásból! Nézd csak, mit hagyott a kutya! Vizet kell hozni, felmosni, boltba menni!
Kinyújtott felém egy összegyűrt bevásárlólistát. Sóhajtva indultam a boltba. Útközben csak egy gondolat zakatolt bennem: „Hol az én gerincem? Miért nyelek le mindent?”
Mire hazaértem, a férjem, András is megjelent, pár nap szabadság miatt. Reménykedtem: majd ő segít.
– András, nem beszélnél anyáddal? Egyedül vagyok itt a káoszban!
Csak megvonta a vállát.
– Kati, ismered anyut… Nem rakhatom ki őket. Nekik is kell pihenniük valahol.
– És nekem? Nekem nincs jogom pihenni? – fakadtam ki.
– Okos vagy te, megoldod – adott egy puszit, és kiment a kertbe, ahol már faggatták a rokonok.
Éreztem: árulás. Mindig így van: ő félrehúzódik, én oldjam meg.
Aznap este a veranda szélén ülve világossá vált: békés úton nem megy. Laptopot nyitottam, és megírtam a „Nyaraló házirendjét”:
[ ]
– Este 10 után csend!
– Mindenki maga után mosogat!
– A kutyát csak pórázon!
– Internet csak meghatározott időben!
Másnap reggel kiakasztottam a szabályokat a konyhába, és a családi reggelin közöltem:
– Ettől a naptól kezdve ezek a szabályok érvényesek. Aki nem tartja be, összepakol és hazamegy.
Botrány tört ki. Juliska néni kiabált, a gyerekek duzzogtak. De Ilona néni csak tigrisszemmel figyelt, majd szűkszavúan ennyit mondott:
– Ha így akarod… legyen a te akaratod. De ne hidd, hogy könnyű dolgod lesz.
A „házirend” kiakasztása után csend lett pár másodpercre. Aztán Juliska néni felcsattant:
– Te nekem ne osztogasd itt a parancsokat, Katicám! Mióta te diktálod a szabályokat a családban?
– Mióta az én pénzem is benne van ebben a házban – vágtam vissza nyugodtan.
A kamaszok egymásra néztek, majd suttogni kezdtek:
– Most akkor tényleg nem lesz net egész nap? – kérdezte az egyik, kétségbeesett arccal.
– Csak délután kettőtől négyig – bólintottam határozottan.
– Ez kínzás! – nyögött fel a legidősebb.
– Inkább olvassatok könyvet – feleltem szándékosan nyugodt hangon, mintha a legtermészetesebb dolog lenne.
Ilona néni továbbra is karba tett kézzel állt, és szemmel láthatóan élvezte, hogy botrány van. De valami az arcán azt sugallta: most először érzi, hogy valóban szembeszállok vele.
Aznap este először egy hét után le tudtam ülni a laptopomhoz. A ház szokatlanul csendes volt. A gyerekek a telefonjukon ültek, de csak akkor merték bekapcsolni a wifit, amikor én engedélyeztem. Juliska néni morogva mosogatott, Bogyó kutyát kikötötték a pajta mellé.
András késő este jött vissza a kertből. Megállt a vállam mögött, és a monitorra pillantott.
– Hűha… tényleg írsz. – mintha meglepte volna, hogy nem csak „játszom a komputeren”.
– Erről beszélek napok óta – feleltem szűkszavúan. – Csak eddig nem volt csendem hozzá.
– Anyu biztos nehezen viseli, hogy parancsolsz neki – vakarta a fejét.
– Nekem pedig elegem van abból, hogy mindig én viseljek el mindent. – Ezzel becsuktam a laptopot, jelezve, hogy a beszélgetésnek vége.
Pár nap nyugalom után újabb autó fékezett a kapuban. Tibor bácsi, Ilona unokatestvére érkezett a feleségével és a lányával. Berohantak, mintha szállodai foglalásuk lenne.
– Szervusz, Katikám! – mosolygott a feleség, miközben ledobta a cipőjét az ajtóban. – Egy hétig itt leszünk, de ne aggódj, csöndesek leszünk!
– Remek – mondtam higgadtan. – Akkor láttátok a házirendet a konyhában?
– Házirendet? – vonta fel a szemöldökét.