– Igen. Mindenki betartja. Ha nem tetszik, a kijárat ott van – mutattam az ajtó felé.
A nő döbbenten nézett rám. A férfi zavartan köhécselt. A lányuk kuncogva odasúgta:
– Anyu, ez keményebb, mint az osztályfőnök.
A háttérben Ilona néni mosolygott – az a fajta mosoly volt, amely mögött ott lappang a következő támadás terve.
Aznap este a kis szobámban ülve hallottam, hogy a konyhában Ilona néni és Tibor bácsiék halkan beszélgetnek.
– Nem tarthat sokáig – súgta Tibor felesége. – Ez a Kati nem engedhet meg magának ekkora szigort.
– Hát majd meglátjuk – felelte Ilona néni. – Én tudom, hogy kinek a pénzéből épült ez a ház. Nem az övéből.
A szívem hevesen vert. Tudtam, hogy valamit rejtegetnek.
Másnap délelőtt felmentem a padlásra, hogy eltegyem a könyv kéziratát tartalmazó dobozt. Ott, a sarokban egy régi bőrönd hevert, amit sosem láttam korábban. Lehúztam.
Tele volt régi levelekkel, fotókkal, számlákkal. Egy papíron ott virított András kézírása: „Anyu, ezt ne mutasd meg Katinak.”
Kibontottam a csomagot. Költségelszámolások, anyagszállítási papírok – mind azt sugallták, mintha a házat teljes egészében Ilona finanszírozta volna.
Összeszorult a gyomrom. Ez volt hát a nagy titok: előre készítette a „bizonyítékokat”, hogy ha egyszer szóba kerülne, rám mondhassa: idegen vagy a saját házadban.
Este videóhívást indítottam Andrásnak, aki épp a munkahelyén volt.
– András, találtam valamit a padláson. Anyád papírjait. – mutattam fel a kamerába a dossziét.
– Milyen papírokat? – ráncolta a homlokát.
– Olyanokat, amik azt sugallják, hogy ő fizette a ház teljes árát. Hogy én itt senki vagyok. Mikor akartad elmondani?
– Kati… anyu mindig úgy állította be, hogy…
– Hogy csak „ajándékba” adtam ide a nagymamám lakásának árát? – csattantam fel.
Ő hallgatott. Ez a hallgatás rosszabb volt, mint bármilyen vita.
– Tudod mit, András? – mondtam hidegen. – Holnap ügyvédhez megyek. A házat hivatalosan kettőnkre íratom. És ha kell, rendőrt hívok, hogy minden hívatlan vendéget kiteszek.
Másnap összegyűjtöttem minden rokont a kertben. A verandára álltam, a kezemben a dossziéval és a telefonommal, amin már nyitva volt a „rendőrségi bejelentés” oldala.
– Kedves család! – kezdtem hangosan. – Ez a ház az én felelősségem is. Aki meghívás nélkül jött, és nem tartja be a szabályokat, 48 órán belül távozik. Ha nem, akkor hatósági úton intézem el.
– Na ne már! – fakadt ki Juliska néni. – Te nem űzhetsz el minket!
– Dehogyisnem – feleltem nyugodtan. – Megpróbálhatjátok, hogy nem hallgattok rám. De akkor hívom a rendőrt.
Ilona néni hallgatott. Csak nézett rám hosszasan, és először láttam rajta: elbizonytalanodott.
A nagy szavak után feszült csend telepedett a kertre. A rokonok döbbenten bámultak rám, mintha hirtelen egy idegen nő állt volna a verandán.
– Te hálátlan liba! – csapta a combjára Juliska néni. – Mi itt évtizedek óta család vagyunk, te meg most eljátszod a háziasszonyt?
– Nem játszom – feleltem higgadtan. – Én vagyok a háziasszony. És most végre úgy is viselkedem.
A kamaszok duzzogva motyogtak valamit a netről, de mivel a wifi jelszót is lecseréltem, hamar elhallgattak. A pécsi unokatestvérek némán kezdtek pakolni – ők pontosan érezték, hogy nem érdemes vitát szítani.
A kutyát, Bogyót is gyorsan megfogták, és kísérgették az autóhoz. Szegény állat szomorúan nyüszített, de én most először nem sajnáltam.
– Ez még nem a vég! – dobta oda Juliska néni, miközben a bőröndjeit cipelte. – Meg fogod bánni, hogy ellenünk fordultál!
Csak annyit válaszoltam:
– Inkább azt bánnám, ha örökké hallgatnék.
Amikor a többiek elmentek, a házban furcsa, szinte kényelmetlen csend maradt. A konyhában találtam Ilona nénit, aki egy teáscsészét forgatott a kezében.
– Te igazán keményfejű nő vagy, Kati – szólalt meg végül. – Nem gondoltam volna, hogy egyszer szembe mersz szállni velem.
– Mert eddig féltem – mondtam őszintén. – Féltem, hogy ha nemet mondok, szétszeditek az életem. De rájöttem, hogy ha nem húzok határt, sosem lesz saját otthonom.
Ilona néni összehúzta a szemét.
– Tudod, hogy mindig is a fiam boldogságát akartam.
– Akkor hagyd, hogy boldog legyek – feleltem. – Ez a ház közös. És ha te ezt nem tiszteled, akkor tényleg kénytelen leszek ügyvédet hívni.
Hosszú hallgatás következett. Aztán sóhajtott, és letette a csészét.
– Rendben. De tudd, hogy nem lesz könnyű velem. – mosolyodott el fáradtan.
– Nem baj – mosolyogtam vissza. – Legalább tisztességesen játsszunk.
Másnap délután András végre hazaért a munkából. Amikor meglátta az üres kertet, meglepetten nézett körül.
– Hol van mindenki? – kérdezte.
– Hazamentek – feleltem nyugodtan. – Megkértem őket.
– Megkérted? – hökkent meg. – Inkább kiraktad őket, ugye?
– Igen. Mert elegem lett abból, hogy a saját otthonomban vendég vagyok.
András sokáig csak nézett. Aztán lassan bólintott.
– Tudod mit, Kati? Büszke vagyok rád. Én gyáva voltam, hogy mindig anyu mögé bújtam. De te… te megtetted azt, amit én nem mertem.
Ez volt az első alkalom hosszú idő után, hogy éreztem: tényleg mellettem áll.
Az elkövetkező napokban valami gyökeresen megváltozott. A ház újra az enyém lett. Ilona néni ugyan maradt még pár hétig, de más lett a viselkedése. Nem parancsolgatott, inkább segítséget ajánlott. Néha még elmosogatott is, bár közben halkan morgott, hogy „régen minden rendesebb volt”.
A kertben újra csend honolt, Bogyó nélkül az ágyásaim szépen regenerálódtak. A kamaszok kiabálása helyett madárcsicsergés kísérte a reggeleket.
És ami a legfontosabb: újra tudtam írni. Az asztalnál ülve lapról lapra haladtam a regényemmel. Néha magamra kaptam, hogy mosolygok – végre visszanyertem az erőmet.
Egy hét múlva Ilona néni beállított hozzám a verandán. Kezében két bőrönd, arcán furcsa, komoly tekintet.
– Elmegyek, Kati – mondta. – De előbb egy dolgot tudnod kell.
– Mit? – kérdeztem kissé idegesen.
– Nem gondoltam volna, hogy ennyire ki tudsz állni magadért. Az elején azt hittem, csak egy halk szavú kis meny vagy, aki majd mindent eltűr. Tévedtem. És talán ez nem is baj.
Meghökkentem. Ez volt az első igazi dicséret tőle.
– Köszönöm – feleltem halkan. – És remélem, hogy legközelebb, ha jössz, előtte szólsz.
– Szólni fogok – bólintott. – És hozok lekvárt.
Elnevettük magunkat.
Két hónappal később a nyaralóban újra béke uralkodott. Nem jött bejelentés nélküli rokon, nem dőlt rám senki „pihenni”. Ha Ilona néni látogatóba érkezett, mindig legalább három nappal előtte telefonált.
A könyvem pedig – az, ami miatt idejöttem – végre elkészült. A főhős egy csendes asszony volt, aki a nyár során megtanulta, hogyan álljon ki magáért, és hogyan legyen valódi ura a saját életének.
Amikor leadtam a kéziratot, tudtam: nemcsak egy könyvet írtam meg. Hanem a saját történetemet is.
És ha egyszer majd valaki megkérdezi: „Hogyan találtad meg a hangodat?”, mosolyogva azt fogom felelni:
– Egy nyáron, amikor az anyósom és az egész rokonság el akarta venni a házamat.
A cikknek az eleje!