Az augusztus 20-i ünnepség egyik legtöbbet vitatott pillanata Ajsa Luna fellépése volt a Műegyetem rakparton. A fiatal énekesnő nem a megszokott protokollt követte: ülve, saját zenei alapra ráénekelte a magyar Himnuszt. Ez a gesztus önmagában nem több, mint egy művészi önkifejezés – mégis olyan indulatokat váltott ki, mintha egy egész ország haragját zúdították volna rá.
Ajsa Luna mindössze annyit tett, hogy a maga stílusában adta elő a Himnuszt. Nem tagadta meg, nem gúnyolta, nem alázta – hanem a saját hangján szólalt meg. Egy 24 éves lányról beszélünk, aki a saját művészetén keresztül akarta közelebb hozni a Himnuszt a közönségéhez. Valakinek tetszett, valakinek nem – de tényleg ez az a pont, ahol országos gyűlöletkampányt kell indítani?
A reakciók egy része már nem is kritika volt, hanem közösségi digitális lincselés: emberek tömegei estek neki válogatott sértésekkel, agresszióval, mintha valami bűnt követett volna el. Ez a fajta indulat nem tekinthető normálisnak. Egy ország erejét nem az mutatja, hogy képes-e „szétmarcangolni” egy fiatal művészt, hanem az, hogy tudja-e kezelni a különbözőséget, tudja-e befogadni az új hangokat, még akkor is, ha azok nem illenek a megszokott keretekbe.
A művészet szabadsága nemcsak akkor érvényes, ha egy előadás megfelel a többség ízlésének.
A gyűlölet nem érv, hanem pusztán indulat.
A fiatal alkotók támogatást érdemelnek, nem pedig kirekesztést.
Ajsa Luna nem tett mást, csak elénekelte a Himnuszt – máshogy, szokatlanul. Ennyi. Nem több, nem kevesebb. Az igazi kérdés inkább az: vajon tényleg ott tartunk, hogy egy művészi kísérlet miatt tömeges gyűlöletet zúdítunk egy 24 éves lányra? Ez arányos? Ez méltó hozzánk?