Túl régóta nem volt már olyan családi találkozónk, amit ne kapkodás vagy tennivalók árnyékoltak volna be. Amikor a húgom, Susan meghívott minket a birtokára egy medencés délutánra, úgy éreztem, ez tökéletes alkalom lesz az újrakapcsolódásra. Greggel mindketten szerettük volna, ha Lily több időt tölthet az unokatestvéreivel, és erre a helyszín ideálisnak tűnt.
Lily – vagy ahogy Greg nevezte, a mi Tigrisliliomunk – nyolcéves volt, csillogó szemű és végtelenül kíváncsi. Imádta a vizet, és ha izgatott lett, hajlamos volt túl sokat csapkodni. Ez mindig megnevettette, bár más gyerekek néha felsikítottak tőle. De Lily nemcsak okos volt. Kedves, figyelmes, és mindig készen állt arra, hogy másokat bátorítson.
Susan hangja a telefonban melegnek tűnt, de volt benne valami távolságtartó, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Mióta hozzáment Cooperhez, belecsúszott a gondosan nyírt gyepek, tematikus partik, gyöngysorok és márkás ruhazsákok világába.
Nem ez lett volna az első alkalom, hogy egy egyszerű délután Susannál olyasmivé válik, amire rossz szájízzel emlékszünk vissza.
Messze volt már az az idő, amikor a labradorját hagyta a régi fürdőkádban szundikálni, csak mert a kutya szerette.
Szerettem volna hinni, hogy a húgom boldog, de néha úgy éreztem, idegen lett számomra. Időnként azon tűnődtem, vajon ő maga is hallja-e a saját hangjában azt a kimért, mértéktartó stílust, mintha folyamatosan mások elvárásaihoz mérné magát.
Az út a birtokig mezők, sorompós lakóparkok és hosszú, kanyargós szakaszok mellett vezetett.
Greg egyik kezével a kormányt fogta, a másikkal a könyöklőn pihent, néha a rádió ritmusára dobolva.
– Imádni fogja, Cath – mondta, a visszapillantó tükörben Lilyre pillantva.
– Tudom – feleltem, bár a gyomromban egyre szorosabb lett a csomó. – Csak remélem, hogy Susan… emlékszik rá, mi a fontos. Tudom, hogy most a nagy áloméletet éli… de mi nem így nőttünk fel. Egyáltalán nem.
Minél közelebb értünk a birtokhoz, annál inkább azon tűnődtem, vajon meleg, otthonos fogadtatás vár-e ránk… vagy valami jóval ridegebb.
Amikor a kastély feltűnt a távolban, Lily az ablakhoz tapadt, lehelete párát hagyott az üvegen. A ház pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltem: világos kőfalak, hatalmas ablakok, és egy medence, amely úgy csillogott, mintha egy magazin címlapjára szánták volna.
A kocsit egy sor luxusautó mellé parkoltuk. A felhajtóról láttam, ahogy az unokaöcsém és unokahúgom, Archie és Avery kergetőzik a gyepen, a dadus pedig naptejjel és dobozos üdítőkkel a kezében próbál lépést tartani velük.
Avery és Archie Susan előző házasságából születtek, és úgy tűnt, jól beilleszkedtek Cooperrel való új életükbe. Az apjuk többnyire távol volt, hol feltűnt, hol eltűnt, majd végül egy másik államba költözött „újrakezdés” címszóval, ahogy Susan fogalmazott. Olyan életet hajszolt, amelyben nem nagyon jutott hely a gyerekeinek.
Greg megszorította Lily kezét, amikor beléptünk a kertbe, én pedig elcsíptem a kislány széles mosolyát – attól tartottam, hogy belefájdul az arca.
A levegőben jázmin és grillezett garnéla illata keveredett, furcsán megnyugtató módon. Cooper a terasz közelében állt, whiskey-s pohárral a kezében, és magabiztosan beszélt egy csoportra hangolódva, ahogy az olyan emberhez illik, aki hozzászokott, hogy figyeljenek rá.
Első pillantásra több volt ott Susan új barátai közül, mint a családtagok. Mi csak szórványosan voltunk jelen, mint valami salátadísz.
A hangja pont akkorára erősödött, hogy a megfelelő pillanatokban mindenki felé forduljon, és a nevetése mély és kiszámított volt – olyan, amelyre az emberek ösztönösen közelebb hajolnak.
– Megyek, köszönök neki – mondta Greg, finoman megszorítva a karomat, Cooper felé bólintva. – Próbálj meg kedves lenni a húgodhoz.
– Menj csak – mosolyogtam, figyelve, ahogy elindul. Én Lily mellett maradtam, és körbenéztem a vendégek között. A felnőttek koktélt kortyolgattak, és Cooper friss előléptetéséről suttogtak, miközben a poharak halk csengése kísérte a háttérzajt.
A medence mellett a dadus halk hatékonysággal terelgette az apróságokat az árnyékos sarokba, amikor épp nem a vízben pancsoltak.
– Bemehetek, ugye? – kérdezte Lily, tekintete a tökéletes medencére tapadt.
– Persze, kicsim – mosolyogtam rá. – Kérdezd meg Susan nénit, hol tudsz átöltözni.
Lily felragyogott, és elszaladt. Én közben egy távoli unokatestvéremmel elegyedtem beszélgetésbe az új munkahelyéről és a költözési terveiről.
Azt, ami ezután történt, már nem tudtam visszacsinálni.
Időnként azért a szememmel kerestem Lilyt a tömegben. Pár perc múlva megláttam Susant, amint a medence szélén guggol, és a fényképezőgépével éppen elkapja Avery egy csobbanását. Archie egy pizzás úszógumin lebegve ringatózott. Elfordítottam a fejem, visszatérve a beszélgetéshez.
Aztán hirtelen megláttam Lilyt – felém szaladt, arca kipirult, könnycsíkok szántották végig.
– Kicsim, mi a baj? – guggoltam le hozzá, félresimítva a vizes haját, miközben a szívem vadul vert.
– Anya, haza akarok menni – zokogta, a hangja elcsuklott.
– Mi történt? – kérdeztem óvatosan, bár éreztem, hogy nem fog tetszeni a válasz.
– Susan néni… – hüppögött. – Azt mondta, nem mehetek be a vízbe. A többiek bent vannak, de én nem. Azt mondta, nem, és hogy ő most elfoglalt, mert fényképeket készít.
A szavai olyanok voltak, mintha arcul csaptak volna. Egy pillanatra minden háttérzaj elhalkult, és csak a saját szívverésem dübörgését hallottam.
Összeszorult az állkapcsom, és forróság áradt szét a mellkasomban.
Lily udvarias, figyelmes kislány volt, és egyáltalán nem bajkeverő – most mégis ott állt könnyek közt, kizárva, mintha csak terhére lenne valakinek.