– Hol van Susan néni? – kérdeztem, a kelleténél élesebben.

– Még mindig a medencénél, Averyt és a barátait fotózza – szipogta Lily.

Mély levegőt vettem, hogy visszatartsam a késztetést, miszerint azonnal odamegyek, de a gombóc a torkomban nem engedett.

– Rendben, Tigrisliliom – mondtam halkan, csak neki. – Gyere.

Kezét az enyémbe csúsztatta, és együtt indultunk el a pázsiton át.

Mire odaértem, világossá vált, milyen messzire hajlandó elmenni a húgom, hogy a saját kis világát érintetlenül tartsa.

Susan a víz szélén guggolt, drága fényképezőgépét Averyre irányítva, aki tökéletes vízpermetet rúgott a levegőbe, nevetve a kamerának. A napfény megcsillant a fodrozódó vízen, a klór illata pedig összekeveredett a kertből érkező virágillattal.

– Bocsáss meg, Susan – szólaltam meg hűvös, de határozott hangon. – Miért nem mehet Lily is a  medencébe, mint a többi gyerek?

Susan felnézett, kissé meglepődött, majd túl gyorsan és túl szélesen mosolygott.

– Ó, szia! – mondta. – Épp jöttem volna hozzád… csak még készítettem pár képet Averyről!– Nem ezt kérdeztem – mondtam, a szemébe nézve.

– Cathy… ez csak… nos – a mosolya megingott –, nem akartam fokozni a káoszt. Az én gyerekeim hozzászoktak egy bizonyos rendre, és a sok fröcskölés… így is épp elég nehéz a dadát kordában tartani. Lily tud úszni, persze, de ő elég… rendetlen úszó. Nem akarom, hogy a többieknek kellemetlenséget okozzon. Ők is hozzászoktak egy bizonyos rendre.

Ránéztem a húgomra, és igyekeztem megbizonyosodni arról, hogy jól hallottam-e. Egy pillanatig nem úgy nézett ki, mint valaki, akit egész életemben ismertem.

– Tehát úgy döntöttél, hogy a lányomat, aki tökéletesen képes rendesen viselkedni, kizárod, mert talán „fokozná a káoszt”?

Susan kihúzta magát, és lesimított egy nem létező gyűrődést a lenruháján.

– Ez nem személyes, Cathy – mondta. – Csak szeretném, ha a hangulat nyugodt maradna. Tudod, milyenek a gyerekek…

– Nem ez a gyerek, Susan – feleltem, a hangom megemelkedett, miközben Lily mellettem feszengve mozdult. – Ő figyelmes, tisztelettudó. Nem rontja el a „hangulatot”.

A szemem sarkából láttam, hogy Greg közeledik. A mosolya lehervadt, ahogy megérezte a feszültséget köztünk, és lelassította a lépteit, mintha minden szót hallani akarna.

– Ez az én házam, nővérkém, tehát az én szabályaim – vont vállat Susan könnyedén. – Nem akarom ezt a vendégek előtt megbeszélni.

De mi már benne voltunk, ott álltunk a gondosan kialakított kert közepén, mögöttünk a víz csobogása. A hangjának közömbös kegyetlensége úgy égetett, ahogy már évek óta semmi, és felébresztett bennem egy régen elfeledett, rendíthetetlen bizonyosságot, hogy itt most határt kell húznom.

És a következő mondataival minden esélye elszállt annak, hogy béke maradjon köztünk.

– Az én házam, az én szabályaim – ismételtem lassan, hagyva, hogy a szavak a levegőben maradjanak –, értem. De nem alázhatod meg közben az én lányomat.

 

A környékbeli beszélgetések elcsendesedtek.

Az emberek, akik pár pillanattal korábban még nevetgéltek, most a közelben maradtak, a tekintetük ide-oda járt közöttünk. Cooper a  medence túloldalán, a grillsütőnél állt, és a levegőt hirtelen belengte az égett hús szaga.

A lányomra néztem. Apró keze megszorította az enyémet, a szemében még mindig ott csillogott a fájdalom.

– Menj, szedd össze a cuccaidat, kicsim. Elmegyünk – mondtam.

– Cathy – kezdte Susan, hangja már majdnem könyörgővé vált –, ez engem is, Coopert is zavarba hoz. Nem viselkedhetsz így, nem ezek előtt az emberek előtt…

A medence túloldalán Cooper félúton megállt egy garnélás nyárs falatozása közben, ránk pillantott, majd úgy tett, mintha mi sem történt volna.

– Nem – feleltem. – Nem érdekel, mennyire kínos neked. Amíg nem tudod ugyanolyan tisztelettel kezelni a gyerekemet, mint a sajátjaidat, addig nem akarok itt lenni.

– Greg, szólj már neki! – sziszegte Susan.

– Én a feleségemmel vagyok – mondta Greg, a jelenléte erős támaszként állt mögöttem. – Ez túlzás volt, Susan.

Csendben sétáltunk vissza a kertben, érezve a minket követő tekinteteket. Az egyik unokatestvérem elkapta a pillantásom.

– Mi történt? – kérdezte.

Csak megráztam a fejem, és mentem tovább.

Mire az autóhoz értünk, Lily könnyei már elapadtak. Greg leguggolt hozzá, és felemelte az állát.

– Hé, Kistigris – mondta. – Mit szólnál, ha keresnénk egy olyan medencét, ahol mindenki önmaga lehet?

– Csak ha kapunk fagyit is – szipogta.

– Természetesen – mosolygott Greg. – De most… vajon milyen ízt szeretnék, Kistigris?

Út közben különböző fagylaltízekről beszélgettek, miközben a város szélén lévő vidámpark felé tartottunk. A nyilvános medence zsúfolt és zajos volt, de ez a fajta káosz meleg és életteli volt.

Pár rokon csatlakozott hozzánk, miután meghallotta, mi történt, és Lily a délután hátralevő részét vízi csúszdákon száguldva, a lassú folyóban lebegve és nevetve töltötte – annyira, hogy néha meg kellett állnia levegőt venni.

A családi csevegőcsoportban gyorsabban terjedt a hír, mint ahogy a parkba értünk volna. Néhányan inkább otthagyták a kastélyt valami szórakoztatóbbért.Családi nyaralási csomagok

Ahogy néztem Lilyt, ahogy a napfény csillogott a vizes haján, azon gondolkodtam, milyen gyorsan formálta át Susan világát a pénz – és vele együtt Susant magát is.

Valaha nagyon közel álltunk egymáshoz: titkokat, nyarakat és végtelen, hajnalig tartó telefonbeszélgetéseket osztottunk meg.

Most pedig alig ismertem rá.

Susan sosem hívott fel bocsánatot kérni. Cooper sem.

Mire hazaértünk aznap este, Lily kipirulva, a kedvenc játékairól fecsegve rohant egyből a fürdőbe. Én a konyhába mentem, még a nedves szandálomban, és elkezdtem pirítós szendvicseket készíteni vacsorára.

A vízforraló halk zúgása és a sajt olvadó illata betöltötte a teret, de mindezen túl ott volt Susan szavainak és közönyös hangjának nehéz visszhangja a fejemben.

Greg csendben bejött, a pultra támaszkodott, miközben kentem a kenyeret.

– Odabent élete napját éli – mondta mosolyogva, a fürdő felé bólintva.

– Örülök. Szüksége volt rá. Azt hiszem, nekem is – bólintottam, miközben a szendvicseket a serpenyőbe tettem.

– Még mindig Susanon jár az eszed? – lépett közelebb Greg, és gyengéden a vállamra tette a kezét.

– Hogyne járna – ráztam meg a fejem. – Nem értem, ki lett belőle.

– Talán beszélned kellene vele, Cath – szorította meg finoman. – Nem az ő kedvéért, hanem a magadért. Engedd ki magadból, szerelmem.

Sóhajtottam, tudva, hogy igaza van. Amikor elkészültek a szendvicsek, leültem az asztalhoz a telefonommal. A szavak könnyen jöttek, élesebben, mint vártam, de igazak voltak.

„Nem hiszem el, ki lett belőled, mióta hozzámész Cooperhez… csak remélem, hogy a gyerekeid boldogok és egészségesek. Nem foglak látni vagy beszélni veled, amíg nem emlékszel rá, ki is vagy valójában.”

Letettem a telefont, és hallgattam, ahogy Lily nevetése visszhangzik a fürdőből.

Megtanultam, hogy a családi kötelékek hajolhatnak, de van, amikor tisztán elszakadnak… és ilyenkor nem mindig van ok arra, hogy újra összekössük őket.

A cikknek az eleje!