Néhány perc alatt felöltöztem. Ahogy kiléptem a folyosóra, András ott állt, karba tett kézzel.

– Elmész? Végre! Akkor siess, de el ne ess az ajtóban – gúnyolódott.

– Remek lesz nélküle is! – kontrázott Irénke néni.

Nem válaszoltam. A kabátzsebembe nyúltam, elővettem a mini paprika spray-met, és egy határozott mozdulattal András arcába fújtam.

Üvöltve kapott az arcához, én meg hidegvérrel odafordultam Irénke nénihez.

– Te sem maradhatsz ki – és egy kisebb adaggal őt is elintéztem.

A következő másodpercben már csuktam is be az ajtót, és az ablakon keresztül, amelyet mindig résnyire nyitva hagytak a „jó levegő miatt”, kiszöktem a házból.

A kiabálásukat nem hallgattam végig. Sosem éreztem még ekkora felszabadulást.

– Ennyi lett volna? Ilyen egyszerű lenne? – kérdeztem magamtól, miközben elmosolyodtam.

Nem fogok visszamenni a dolgaimért. Majd máskor, amikor senki sem lesz otthon.

Elképzeltem, milyen lesz a lakás, miután visszamegyek értük. Nevettem. Segítettem a festésben, a felújításban – ami az enyém, az az enyém marad. Tapéta, laminált padló, fürdőszobai csempe. Minden.

És ami a legszebb: Olga nem ismerte még a teljes valóságot.

Olga, az én volt osztálytársnőm, akiről a barátnőim szerint még most is pszichológushoz jár az iskolás éveink „túlpörgései” miatt. Hát, kívánok neki sok szerencsét. Andrással már fél éve külön alszunk, úgyhogy lelkiismeret-furdalás? Nulla.

Ahogy sétáltam az utcán, megpillantottam egy kis vörös cirmos cicát. Minden porcikája reszketett, halk nyávogása megremegtette a szívemet.

Lehajoltam hozzá, felemeltem, és a kabátom alá tettem.

– Ne aggódj, nem hagylak itt – súgtam. – Anyu már régóta szeretett volna egy vörös cicát. Ez lesz az ajándék neki ma.

Ahogy a cicát a kabátom alá bújtatva lépkedtem előre a járdán, minden lépés egyre könnyebbnek tűnt. A testem még sajgott – nem a balesettől, hanem az elmúlt három év terhétől. A lelkem viszont felszabadult.

Elővettem a telefonomat, és tárcsáztam.

– Szia, anya – szóltam bele halkan, de mosolyogva. – Úton vagyok hozzátok. És van egy meglepetésem.

– Jaj, kincsem! Boldog születésnapot! – kiáltotta anya boldogan. – Épp most akartalak hívni! Gyere csak, várunk!

Egy óra múlva már a szüleim lakása előtt álltam. A cirmos cica bátortalanul nyávogott a kabátom alatt, de amint az ajtó kinyílt, megérezte a melegséget.

Anyu könnyekkel a szemében ölelt meg, miközben a cica feje kikukucskált a gallérom alól.

– Te jó ég! Ez gyönyörű! – suttogta anyám, és óvatosan karjaiba vette az apró jövevényt. – Mindig is vágytam egy ilyen kis vörös cukiságra!

– Ez a te ajándékod – mosolyogtam. – És… talán az én új kezdésem első lépése is.

Apám is ott állt, csendesen, ahogy mindig, és ahogy átölelt, csak annyit súgott:

– Üdv itthon, kislányom.

Leültünk a régi, jól ismert konyhaasztalhoz. Anyu elővarázsolta a hűtőből a kedvenc tortámat – tejszínes málnás, sok habbal. Gyertyák nem voltak, de nem is hiányoztak. A szeretetük bőven elég volt.

– Mesélj, mi történt – kérdezte anya óvatosan, de szigorúbb hang nélkül.

És én elmondtam mindent. Irénke néni napirendjét, a reggeli tányértöréseket, a halpusztulást, András hűtlenségét, a képet Olgával, a paprika sprayt.

Nem szóltak közbe. Végighallgatták az egészet, majd anya csak ennyit mondott:

– Jól tetted, kislányom.

Apa pedig bólintott, mint mindig, de ez a bólintás most súllyal bírt.

– Amíg szükséged van ránk, itt maradhatsz. Ne siess vissza semmihez. A dolgaidat majd együtt visszük el. Te most pihenj.

És tudod, ekkor jöttem rá igazán: a család nem az, ahol megszületsz, hanem az, ahol szeretnek, bármi is történjen.

Este volt már, amikor végre ledőltem a régi szobámban, a halványkék ágynemű közé. A cica a lábamhoz gömbölyödött, dorombolt, és valami olyan béke ereszkedett rám, amit régóta nem éreztem.

Persze, sok minden áll még előttem. Válás. Új lakás. Talán új munka is. Újratervezés. Új élet.

De most először éreztem azt, hogy készen állok.

– Boldog születésnapot – suttogtam magamnak. – Boldog új életet.

És ahogy becsuktam a szemem, egy halvány, igazi, szívből jövő mosoly jelent meg az arcomon.

Tudtam, hogy a holnap már egy másik történet kezdete lesz. Egy olyan történeté, amelyben végre én vagyok a főszereplő.

A cikknek az eleje!