A harmincadik születésnapomat fejfájással és hívatlan vendégekkel ünnepeltem. Amikor az óra delet ütött, a hálószobám ajtaja hatalmas csattanással kivágódott. – Kelj fel, te lustaság! Nézd meg magad! Minden félelmet elveszített! – harsogta anyósom, Irénke néni rikácsoló hangja.
– Úgy fekszik az ágyban, mint valami királynő, miközben a lakás úszik a rendetlenségben, a vacsora meg sehol! – folytatta, miközben energikusan az ablakhoz rohant, és határozott mozdulattal félrerántotta a sötétítőket. A szobába beáramló napsütés szinte megvakított, és a fájdalom azonnal felerősödött a halántékomnál.
– Azonnal kelj fel! – parancsolta, figyelmen kívül hagyva az állapotomat.
– Ott van például a Marika, ő sosem beteg, csodásan főz, és ragyog a háza. Ó, ha Andriska csak soha nem vette volna el ezt a nőt! – dünnyögte.
– Boldog születésnapot, drága! – köszöntöttem gondolatban magam, próbálva túlélni a lüktető fejfájást. – Hiszen Andris maga választott engem, nem Marikát.
– És te pontosan tudod, miért vagyok beteg, vagy talán már elfelejtetted a balesetet? – suttogtam halkan magamban.
Hat hónappal ezelőtt történt. A férjem, András, úgy gondolta, jó ötlet télen, jeges úton nagy sebességgel hajtani az autópályán. Az eredmény? Az autó kisodródott, és egy árokban kötöttünk ki.
Ő megúszta pár karcolással, de én agyrázkódást kaptam, és azóta rendszeresek a fejfájásaim. Irénke néni pontosan tudta, mi történt, de valami különös perverzióval élvezte, hogy újra és újra emlékeztet rá, mennyire „haszontalan” vagyok.
Nem értettem, miért. A férje anyjával is hasonlóan bánt, mintha ebben lelné örömét. Valószínűleg nosztalgiát ébresztett benne az a fajta házastársi szenvedés.
Ezért úgy döntött, velem is így bánik, hogy nekem se legyen könnyű dolgom. Próbáltam a lehető legkevesebbet érintkezni vele, de nem sokra mentem.
Közvetlenül az esküvő után András kulcsot adott neki a lakásunkhoz – az én beleegyezésem nélkül. Azóta Irénke néni akkor jön, amikor csak kedve tartja, és úgy viselkedik, mintha ő lenne a főnök.
Szemrebbenés nélkül átnézte a szekrényemet, átrendezte a dolgainkat, vagy épp minden függönyt leszedett, mert „ideje már kimosni vagy kidobni őket”. Egyszer még kenyérmorzsát is szórt az akváriumba.
Hiába mondtam neki többször is, hogy van külön táplálék a halaknak, ő csak legyintett. Már hat halat vesztettünk miatta.
És még csak most jön a java: a tiszta edényeket is képes volt újra elém rakni a konyhaasztalra, és rám parancsolni:
– Mosd el újra, ezek nem elég fényesek!
Szerinte rossz háziasszony vagyok. Minden, amit csináltam, az rossz volt – a főzés, a takarítás, a férje (azaz a fiam) körüli teendők. Nem ellenőriztem, van-e zsebkendő a zsebében, nem pucoltam ki a cipőjét, nem választottam ki neki reggelente a megfelelő nyakkendőt.
Egyszer végre összeszedtem magam, és elmondtam Andrásnak:
– A te anyád megaláz minden egyes alkalommal, amikor találkozunk.
Ő pedig csak sóhajtott, és szomorúan válaszolt:
– Ne beszélj így anyámról. Ő ilyeneket nem tesz. Ha hibát lát, azt észreveszi. Ő mindig mindenben igazat mond, fogadd el, és tanulj belőle.
Ez a beszélgetés úgy ért véget, hogy csak elvonultam egy másik szobába. Nem volt értelme vitázni. Irénke néni úgyis mindig „győzött”.
Csak csendben tűrtem, amikor reggel a takarómat lerántotta rólam, és elkezdett cibálni:
– Mozgasd már meg magad! Nem itt fekszel egész nap, ugye?
Felkeltem, és a fürdő felé vettem az irányt.
– Hát ez aztán tényleg szép szülinap – morogtam magamban.
A férjem valahová eltűnt reggel, a telefonja ki volt kapcsolva. Valahol mélyen reménykedtem benne, hogy meglepetést készít – talán virágot hoz, és azt a nyakláncot, amiről már oly sokszor beszéltem neki.
Megmostam az arcom, és álmodozni kezdtem. Ha a férjem szeretne, ma itthon lenne. De mivel nincs itthon, valószínűleg valaki mással van. Egy "kedves" lánnyal, akinek nincs migrénje meg baleseti nyoma.
Irénke néni persze csak elégedetten mormogott a háttérben:
– Aki nem tud férfit megtartani, az nem is nő igazán.
Miközben a fürdőszoba peremén ültem, és egy tablettát vettem be, azon gondolkodtam, hogy vajon miért is mentem hozzá Andráshoz. Az esküvő előtt teljesen más embernek tűnt. Vidáman éltem a szüleivel egy fedél alatt, felújítottuk a lakását, és boldog voltam. Az anyja kedvesnek mutatta magát, aztán…
[ ]
A nászút után Irénke néni olyan lett, mint egy ragadozó.
– Gyere ki onnan! Mit művelsz? Mozgás! – ordította kintről.
Fel kellett állnom. Ez nem az az élet, amit szeretnék élni. És most, ma, ezen a napon… eldöntöttem: vége.
A gyógyszer lassan hatni kezdett, és a fejfájás enyhült egy árnyalatnyit. Eszemben sem volt engedelmeskedni Irénke néni parancsainak, úgy döntöttem, előbb eszem valamit.
Készítettem magamnak egy szendvicset sonkával és sajttal, töltöttem egy pohár vizet a forralóból, és leültem enni.
Ekkor Irénke néni szinte berobbant a konyhába, és dühösen az asztalra csapta a tányéromat.
– Még mindig itt ülsz? Mi ez a lazaság? A férjed bármelyik percben hazaérhet, te meg csak eszel? – visította.
Majdnem hozzávágtam a tányért – nagyon közel álltam hozzá, hogy meg is tegyem –, de csak felnéztem rá, és halkan, de határozottan kérdeztem:
– Megőrültél? Ez nem a te házad. Miért viselkedsz úgy, mintha itt te lennél az úrnő?
Erre drámai sóhajjal a mellkasához kapott.
– Hogy mersz így beszélni velem? Én vagyok az anyósod! Elmondom Andrásnak!
Ebben a pillanatban kulcs fordult a zárban. Irénke néni úgy pattant ki a konyhából, mintha egy díjátadón lenne. Egyből a folyosóra rohant, szinte színpadiasan panaszkodva:
– Ez a nő tiszteletlen, lusta, és még csak meg sem próbál normálisan viselkedni! Ilyet nem lehet elviselni, Andriskám!
Felsóhajtottam. A telefonom halkan pittyentett – egy új üzenet.
Egy ismeretlen számról érkezett kép. Először azt hittem, tévedés. De nem. A képen egy kellemes külsejű, mosolygó nő volt.
Rögtön felismertem: Olga, András titkárnője. És a kép nem egy hivatalos eseményen készült – András épp Olga nyakát csókolta. A nyakán ott volt az a medál, amiről én beszéltem neki hónapokkal ezelőtt.
– Hát ezért volt kikapcsolva a telefonod, András – suttogtam magamban.
Irénke néni eközben tovább siránkozott:
– Nem főz, nem takarít, egész nap csak magát sajnáltatja. Szörnyű nőszemély!
András belépett a konyhába. Nem mondott semmit, nem kívánt boldog születésnapot. Csak rám nézett és fáradtan közölte:
– Elegem van belőled. Már nem bírlak tovább.
Felálltam, ellöktem magam elől a tányért, és szinte nyugodtan válaszoltam:
– Én is pontosan így érzek. És ideje, hogy ezt rendbe tegyük.
Elhaladtam mellette, be a hálószobába. Három évig tűrtem ezt – őt és az anyját. De miért? Már nem tudtam.
Most viszont eldöntöttem: elég volt.