Eltelt egy év azóta, hogy Ádám újra megtalálta az apját – vagy inkább: az apja megtalálta őt.
Azóta minden szombat délelőtt ugyanazon az útvonalon sétáltak végig – Ádám kis kezével szorosan kapaszkodva Tamásba. Mert így hívták a férfit, akit korábban csak „a bácsinak” ismert. Most már: apa. Azóta kimondta ezt a szót minden nap, halkan, hangosan, boldogan, sírva – de mindig büszkén.
Ahogy elhaladtak a kis virágárus bódé előtt a temető kapuja mellett, az eladónő minden alkalommal már előre nyúlt a polc aljára.
– Ma is liliom, ugye? – kérdezte ezúttal kedves mosollyal.
Ádám elmosolyodott, és bólintott.
– Igen. Anyának.
A nő egy pillanatra lesütötte a szemét, mintha szégyellte volna, amit egy évvel korábban tett. Akkoriban, amikor Ádám még egyedül járt ide, és próbált virágot kérni pénz nélkül.
Akkoriban elutasította. Most már mindig a legszebbet készíti össze nekik.
Tamás finoman megszorította Ádám kezét, és együtt indultak a sír felé. A kisfiú már nem félt a temetőtől. Nem volt ijesztő hely. Inkább csendes, emlékekkel teli tér, ahol az édesanyjával beszélgethetett – és ahol újra családdá válhatott az, ami egyszer darabokra tört.
Leültek a padra, akárcsak azon a napon, amikor először találkoztak.
– Szerinted anya hall minket, apa? – kérdezte Ádám, miközben letette a virágot a sírra.
– Szerintem igen – felelte Tamás. – És szerintem nagyon büszke rád.
– Én is szeretném, ha büszke lenne rám – mondta halkan Ádám. – Mert… mert akkor tudná, hogy jó helyen vagyok. Veled.
Tamás meg se tudott szólalni. Csak átölelte a fiút, és lehunyta a szemét. A szél gyengéden borzolta a hajukat, mintha az égből is simogatnák őket.
– Ugye, mindig jövünk majd szombatonként? – kérdezte Ádám.
– Mindig – bólintott Tamás. – Soha nem hagyjuk ki.
És valóban, egyetlen szombat sem telt el, hogy ne mentek volna. Virág, egy beszélgetés az éggel, és egy hosszú ölelés.
A fájdalom soha nem múlt el teljesen. Egy gyermekkori veszteség, egy elszalasztott szerelem, egy elmulasztott év – ezek nyomot hagynak. De a szeretet megtalálta a maga új formáját. Mert a szeretet nem hal meg. Csak átalakul.
Most már ott volt minden lélegzetben, minden lépésben, minden fehér liliomban, amit Ádám és Tamás újra meg újra letettek arra a hideg márványkőre – hogy újra és újra felmelegítsék azt a két szív melegével, akik végre újra egymásra találtak.
A virágárus minden alkalommal mosolyogva nézte őket. A kisfiút, aki egy évvel ezelőtt még azt kérdezte:
– „Bácsi, akarja, hogy letérdeljek?”
És a férfit, aki akkor még nem tudta, hogy előtte áll az, akit egész életében hiába keresett.
Most már tudták: nem a vér, nem a név, nem a múlt fájdalma teszi a családot – hanem az, hogy egymás mellett maradnak. Akkor is, ha először egy sírnál találkoznak.
És minden szombat reggel emlékeztette őket erre egy csokor fehér liliom.
A cikknek az eleje!