A sűrű fenyőágak takarásából egy kisfiú némán figyelte az idegent. Próbált olyan halkan lélegezni, ahogy csak egy nyolcéves képes rá, miközben a szíve vadul vert a mellkasában. Érezte, hogy ez a férfi valamiért fontos. Valamiért... ismerős.A férfi ott állt a temető szélén, kezében egy csokor fehér liliommal, és mintha megmerevedett volna az idő. A szél belekapott a kabátja szélébe, és az eső halk permetként hullott köréjük, mintha maga az ég is visszatartotta volna a lélegzetét.
A kisfiú – akit most már csak egyetlen cél vezérelt – összeszedte minden bátorságát, és kilépett a fa mögül. Apró cipője cuppogott a nedves földön, nyomot hagyott maga után, amit az eső rögtön elmosott.
– Bácsi… – suttogta.
A férfi összerezzent, mintha rémálmából ébredne. Lassan fordult meg, és amikor meglátta a fiút, akinek az arca régi emlékeket idézett fel, halkan felsóhajtott:
– Te vagy az… Reméltem, hogy egyszer eljössz.
– Várta…? Maga ismerte az anyukámat?
A férfi nem felelt azonnal. Lehajolt, letette a virágokat a sírra, és remegő kézzel végigsimított a sírkő nedves felületén. Egy padra ült, a sír mellett, majd intett a fiúnak, hogy üljön mellé.
– Őt… őt Katalinnak hívták, igaz?
A fiú bólintott. Nagy, tágra nyílt szemei némán fürkészték az idegent.
– Ő volt az életem – mondta halkan a férfi. – Az egyetemen ismertem meg. Ő volt a legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertem. Az esküvőnket terveztük. De…
Elhallgatott. A fájdalom elnyomta a szavakat.
A fiú csendben ült mellette, nem tudta, mit kellene mondania.
– Egy hónappal az esküvő előtt… eltűnt. Mintha elnyelte volna a föld. Kerestem mindenhol. Azt hittem, meggondolta magát. Hogy nem akar velem élni. De az igazság… nos, az teljesen más volt.
A férfi hangja megremegett.
– Várandós volt – mondta csendesen a kisfiú. – És soha nem mesélt nekem az apukámról.
– Nekem sem mondott semmit – válaszolta a férfi keserűen. – A családja… nem engedte, hogy találkozzon velem. Azt mondták, nem vagyok méltó hozzá. Hogy nem vagyok elég jó. És ő hallgatott rájuk. Eltűnt az életemből… és én csak évekkel később tudtam meg, hogy meghalt.
Lenyelte a torkát szorító gombócot.
– Csak pár hete tudtam meg az igazat. Egy régi fiók mélyén találtam egy levelet… és abban ott volt a te neved.
– Engem Ádámnak hívnak – suttogta a fiú.
A férfi felnézett rá. A tekintete elhomályosult.
– Tudom, Ádám – mondta halkan. – Én vagyok az apukád.
Csend ült a tájra. Sem a szél, sem az eső, sem a város zaja nem hatolt be a temető békéjébe.
– Apa…? – kérdezte halkan a fiú, és a könnyei lassan kibuggyantak a szeméből. – Miért… miért nem keresett meg korábban?
– Nem tudtam, hogy létezel – válaszolta a férfi őszintén. – Ha tudtam volna… ha tudtam volna, hogy van egy fiam… mindent megtettem volna, hogy veled legyek.
– És most…? – kérdezte Ádám, alig hallhatóan.
– Most itt vagyok. És ha megengeded… szeretném bepótolni, amit elmulasztottam.
A kisfiú nem válaszolt. Csak felállt, odalépett hozzá, és átölelte.
A férfi karja szorosan zárult köré. Először érezte hosszú évek után, hogy valami helyére került. Hogy van remény. Hogy nem veszített el mindent.
Az eső közben felerősödött, de ők nem törődtek vele. A temető szélén, egy hideg márványkő mellett két lélek újra egymásra talált.
Ezen a helyen, ahol eddig csak fájdalom és gyász lakozott, most először jelent meg valami egészen más: a megbocsátás és a szeretet csendes fénye.