– Nem vagyok jogász.

– Az ügyészség igen.

Dóra átlökte a fotókat.
– Itt a csatlakozó. Itt a barázda. Itt a fémforgács. És itt a keskeny fogú vízpumpafogó nyoma. Pont olyané, mint amilyent a maga garázsában találtunk. Mikroszkóp alatt egyezés.

László elhallgatott. A szemközti falat bámulta, mintha lenne rajta egy titkos kijárat.

– Nem tettem semmit – mondta végül halkan. – Csak beszélgettünk.

– Kétszer is – emelte fel Varga a bolt kameraképét. – A temetésen szürke zakót viselt. A felvételen ugyanaz a válllehullás, ugyanaz a járás. A bolt tulaja azonosította.

– Tévedés! – csattant László, de a hangjában már nem volt vas.

– Meséljen inkább a tartozásairól – szólt közbe Dóra. – A közműcégnél, a gyorshiteleknél, a sportfogadási számlán. A baj az, hogy mindenhol ugyanaz a dátum: a baleset előtti héten értek el a plafont.

– Ez rágalom!

– És az életbiztosítás? – kérdezte Varga. – A kedvezményezett az özvegy és a kislány. De ha a hagyatéki eljárásban ön lenne a vagyonkezelő, hozzáférne a pénzhez. Furcsa véletlen. Ahogy az is, hogy a templomi adományok egy részét aznap este valaki felváltotta a boltban kisebb címletekre. A bolt pénztárgépe sem felejt.

László két tenyerébe temette az arcát.
– Nem… én… én csak segíteni akartam a családnak…

– Fura módja – jegyezte meg Varga. – És még valami. A kislány állítása szerint „apu azt mondta: a bátyja tudta”. Tudja, mit szeretek a gyerekekben? Hogy nem udvariaskodnak. Nincs bennük motiváció hazudni.

– A gyerekek fantáziálnak! – tört ki László. – Az enyém is mesélt egyszarvúakat!

– Igen – bólintott Varga. – De az egyszarvú nem hagy fognyomot a fékcsövön.

Csend szakadt a szobára. Végül László rekedten megszólalt:
– Nem akartam, hogy meghaljon.

– Mit akart? – kérdezte Dóra. – Hogy lassabban menjen?

– Csak megijeszteni! – bukott ki belőle. – Hogy vegye komolyan, amit mondok… Hogy adja át az üzlet felét. Hogy… – lenyelte a mondat végét. – Példát akartam statuálni.

– A fékkel példát? – kérdezte Varga halkan. – Az ilyesmi ritkán marad „tanmese”.

László összerogyott a széken.

A vallomásból még nem lett ítélet, de elegendő volt az előzetes letartóztatáshoz. A faluban úgy terjedt a hír, mint a huzat a repedt ablakon. Mindenki egyszerre emlegette: „László—unokatestvér? báty? féltestvér?” A családi viszonyok kuszák voltak—az anyakönyvben régi bejegyzések, új házasságok, „összeadott” gyerekek. A falu fele unokatestvérnek hívta Lászlót, mert így ragadt meg a köznyelvben; jogilag viszont féltestvér volt. A szó, amit Luca mondott—„nagybátyja”—nem jogi kategóriát jelölt, hanem egy gyerekszót: minden „nagy” fiú rokon nagybácsi. És ettől csak még hidegebb lett a történet.

Eszter hazavitte Lucát. A kislány otthon leült az asztalhoz, és rajzolni kezdett.
– Mit rajzolsz, kincsem? – kérdezte Eszter, még mindig remegő hangon.

– Hidat – felelte Luca. – Apu ezen ment át.

– A fénybe. De előtte visszajött. Megígérte, hogy segít. Azt mondta, „anya ne féljen”.

Eszter torka elszorult.
– Nem fogok félni.

– És azt mondta – folytatta Luca –, hogy a bácsinak bocsánatot kell kérnie.

Eszter lehajtotta a fejét.
– A bocsánat nem törli el, amit tett. De nekem… nekünk meg kell tanulnunk tovább élni.

– Apu azt mondta, segít – ismételte Luca, mintha egy imát mormolna.

Két héttel később újra visszamentek a temetőbe. Nem a harang szólt most, csak a verebek csiripeltek. A diófa levelei rázkódtak a szélben. A síron friss virág állt, egy kék szalaggal: „Gábornak – akit szerettünk.”

Szabó János bácsi ott várta őket. Ráncos kezében kopott sapkát gyűrögetett.
– Eszter… – kezdte –, nekünk észre kellett volna vennünk. A László gondjai… a haragja… Azt mondják, egy falunak együtt kell nevelnie a gyerekeit. Mi meg elnéztünk fölötte.

– Nem a maga bűne, János bácsi – felelte Eszter halkan. – Nem a falué. Mi se láttuk. Senki sem látott semmit. Csak Luca.

János bácsi a kislányhoz fordult.
– Te meg… te meg olyan dolgokat hallasz, amit mi, öregek már nem. Őrizd meg ezt, kislányom. De ne félj tőle.

Luca komolyan bólintott, aztán letett egy rajzot a sírra. A híd volt rajta, és egy ember, aki átmegy rajta. A túlparton valaki integet. A rajz alján gyermeki betűkkel: „Apa.”

A tárgyalás napján a megyei bíróság folyosója tele volt. A sajtó is megjelent, de a bírónő kérésére nem forgathattak a teremben. Eszter nem akart bosszút. Nem akart szavakat, amelyek visszhangoznak, mint a rosszul rakott cserépkályha. Csak az igazságot akarta, amely néma—és mégis mindennél hangosabb.

A tanúk sorra mondták el, amit láttak: a veszekedést, a visszalopakodást, a bolt kamera felvételét, a garázs emelőnyomait. A szakértők a fékcsövet mutatták, a barázdákat, a hasonlóságot az eszközzel. A pénzügyi szakértő a tartozásokat és a kétségbeesett pénzmozgásokat. A végén Varga felállt.

– Nem hiszek szellemekben – mondta csendesen. – De hiszek abban, hogy az igazság néha gyerekhangon szól. És a többit elintézik a tények.

A bírónő bólintott. Szabó László a vádlottak padján ült, kifejezéstelen arccal.

– Kíván vallomást tenni? – kérdezte a bírónő.

– Nincs mit mondanom – felelte László, és egy pillanatra Eszterre nézett. – Bocsánat.

Eszter szemében nem volt gyűlölet. Csak egy végtelen fáradtság, amely egyszer még talán pihenéssé szelídül.

A bíróság végül meghozta az ítéletet. Nem az volt a legnehezebb pillanat—hanem az utána következő csend, amikor mindenki feláll, összepakolja a papírokat, és megpróbál visszatalálni a hétköznapokba, mintha azok még ugyanazok lennének.

Nyár vége lett. Eszter egy délután Luca szobájában rakosgatott. A kiságy fölé új lámpa került, apró csillagokkal. Luca épp a plüssöket sorakoztatta.

– Anya, elmegyünk majd a hídhoz? – kérdezte.

– Milyen hídhoz?

– Ahol apa átment. – Luca a rajzot mutatta. – A városi, igazi hídhoz is mehetnénk. Bedobni egy virágot. Hogy elvigye a víz.

Eszter elmosolyodott, szelíden, felnőtt módon.
– Elmegyünk. Viszünk virágot. És mondunk valamit apának.

– Mit? – kérdezte Luca.

– Hogy köszönjük, hogy visszajött, amikor kellett.

Luca komolyan bólintott, aztán hozzátette a maga logikájával:
– És megmondjuk, hogy ezentúl nekünk kell vigyáznunk egymásra. Mert ő ott nem tud mindent egyedül csinálni.

– Úgy lesz – súgta Eszter.

Aznap este, mikor Luca elaludt, Eszter kijött a konyhába. A hűtőn egy kis cetli, Gábor régi firkálmánya: „Szombat: olajcsere!” Megsimította ujjával a papírt. A mozdulat olyan volt, mint amikor az ember egy szót próbál kitapintani, ami már nincs leírva sehol.

Bekapcsolta a mosogatógépet, majd az ablakhoz lépett. A kert felett lassan libbent a függöny, a diófa susogott. És akkor… mintha nagyon messziről, a saját emlékezetének mélyéről hallotta volna Gábor hangját. Nem szavakat. Csak egy érzést: „Itt vagyok.”

Nevetni kezdett, halkan, hitetlenkedve—az a félmosoly, amelyik egyszerre fáj és gyógyít.
– Tudom – mondta ki hangosan. – És most már mi is itt vagyunk.

A faluban sokáig beszélték ezt a történetet. Mindenki hozzátette a sajátját: volt, aki az éjjeli léptek hangját, volt, aki a bolt kamera szemvillanását, megint más a garázs olajszagát. És minden este, amikor a harang egyszer ütött a templom tornyában, valaki biztosan eszébe jutott, hogy a gyerekek—ha nem is jobban, de másképp hallanak.

Később, amikor Luca óvodás lett, egy nap az óvónéni azt mondta Eszternek:
– A maga lánya nagyon szépen rajzol. De nem a vonalak miatt. Hanem mert mindig van híd a képein. Nem árok, nem folyó, hanem híd. Ritka dolog ez: mindig megrajzolja, hol lehet átmenni.

Eszter elmosolyodott.
– Ő már tudja, hogy mindig van átjáró. Még akkor is, ha először úgy tűnik, nincs.

Évek múltán Eszter és Luca minden évben ugyanazon a napon—a temetés napján—elmentek a folyóhoz. Vittek két szál virágot. Egyet dobtak a vízbe Gábornak. A másikat letették a híd lábához azoknak, akik nem érkeztek át.

– Anya – kérdezte egyszer Luca –, miért nem haragszol a bácsira?

Eszter a vízre nézett.
– Mert a harag nem híd, Luca. Az csak megemeli a víz szintjét. Mi inkább azt nézzük, hol lehet átmenni.

– Akkor most átmegyünk? – csillant fel Luca szeme.

– Most átmegyünk.

És átmentek. A híd közepén megálltak. A szél belekapott a hajukba, és egy pillanatra minden olyan volt, mint egy jól sikerült csend. Nem az a fajta, ami fojt, hanem az, ami elbírja a szívdobbanásokat.

Eszter ekkor halkan, csak úgy magának, de mégis a világnak mondta:
– Köszönjük, Gábor.

Luca pedig felelt, mintha a semmiből jönne a kérdés:
– „Apa, ugye most már tényleg alszol?”

Ha valaki figyelt volna, láthatta, hogy a folyó közepe felől mintha apró örvény kerekedne, amely felkapja a virág szirmát. Semmi bizonyosság, semmi csoda. Csak az a megingathatatlan érzés, amelyet nem kell bizonyítani: van átjárás.

Zárszó – 

Ez a történet fikció, magyar nevekkel és környezetben, eredeti szövegben elkészítve. Bármiféle egyezés valós személyekkel vagy eseményekkel a véletlen műve.

A cikknek az eleje!