Apja temetésén a kislány a koporsóra nézett, és azt kiabálta, hogy apu csak alszik — és ekkor a jelenlévők valami szörnyű dologra jöttek rá

A falu temetőjében szomorú, borongós délután volt. A harang lassan kondult, a hideg szél végigsöpört a fekete ruhás gyászolók között. A templomkertben állt a ravatal, középen a fehér bársonnyal bélelt koporsó, benne pedig Szabó Gábor, egy 32 éves fiatalember, akinek életét állítólag egy tragikus autóbaleset oltotta ki. A koporsó mellett állt az özvegye, Tóth Eszter, aki szinte alig tudott a lábán maradni. Arca fehér volt, mint a mész, tekintete üres, mintha valahol messze járna. Kezét görcsösen szorította kislánya, a két és fél éves Luca kezére.

A pap halk, szomorú hangon beszélt:
– „Az Úr magához szólította testvérünket… Gábor most békére lelt… Imádkozzunk érte, és adjunk erőt a családnak, hogy elviseljék a fájdalmat.”

A jelenlévők lehajtott fejjel álltak, csak a szipogások és a zsebkendők halk susogása hallatszott. Luca némán nézett a koporsóra, apró ujjai meg-megrándultak anyja szorításában. Nem sírt, nem panaszkodott – a felnőttek úgy hitték, talán még nem is érti, mi történik körülötte.

Amikor a szertartás véget ért, Esztert odavezették a koporsóhoz, hogy utoljára elbúcsúzzon férjétől. Karján a kislányával lépett előre. Luca kíváncsian, de komolyan nézte az apját. A gyerekek gyakran olyan dolgokat látnak meg, amiket a felnőttek elfelejtenek észrevenni.

Hosszan bámulta a mozdulatlan arcot. Majd hirtelen összevonta a szemöldökét, és hangosan, remegő hangon felkiáltott:
– „Apu csak alszik! Nézzétek, alszik! Apu, kelj fel!”

A gyászolók megdermedtek. Az asszony kezéből kicsúszott a zsebkendő. A pap elhallgatott. Minden szem a kislányra szegeződött.

Luca a koporsó széléhez nyúlt, ujjai az üvegen siklottak végig. Könnyek peregtek az arcán, miközben suttogva, majd egyre hangosabban ismételgette:
– „Apu, ébredj fel! Ne aludj! Nyisd ki a szemed!”

A nők közül többen sírva fakadtak. A férfiak lehajtott fejjel álltak, zavarukban feszengve. Mindenki azt hitte, ez csupán egy kisgyerek kétségbeesett reakciója.

De ekkor Luca hirtelen felegyenesedett, és az apja arcára mutatott:
– „Apu fél! Apu mondta nekem: itt van! Segítsek neki! Nem ment el!”

A mondat úgy hasított a csendbe, mint a villámcsapás.

Eszter térdre rogyott a koporsó mellett, és remegő hangon kérdezte:
– „Mit beszélsz, kincsem? Mit hallottál?”

A kislány szipogva, de tisztán válaszolt:
– „Azt mondta, nem kellett volna elmennie… hogy valaki direkt csinálta. Azt mondta, a nagybátyja…”

A jelenlévők közül többen egymásra néztek. A fal mellett egy szürke öltönyös férfi állt, Szabó László, az elhunyt bátyja. Arcán ideges mosoly suhant át, majd lehajtotta a fejét.

Az emberek között nyugtalan moraj támadt. Eszter szinte hörögve kérdezte a lányát:
– „Kit mondtál, édesem? Ki tette?”

– „Apu mondta, hogy a bátyja…” – suttogta a kislány. – „Ő akarta, hogy elmenjen…”

Ekkor a teremben halálos csend lett. Valaki zsebéből elővette a telefonját. Másvalaki halkan kirohant.

A ravatalozóban dermedt csend honolt. A kislány szavai mindenkit szíven ütöttek: „Apu mondta, hogy a bátyja…

Az özvegy, Eszter, remegő kézzel szorította magához Lucát. Hangja halk volt, mégis mindenki tisztán hallotta:
– „Kincsem… biztosan jól értetted? Apu tényleg ezt mondta?”

Luca könnyes szemmel bólintott.
– „Éjjel jött hozzám. Ült az ágyam szélén. Nedves volt… és sírt. Azt mondta: mondd meg anyának, hogy a bátyja tudta. Azt akarta, hogy elmenjek…”

A gyászolók között zavart moraj támadt. Valaki a sorok közül halkan odaszólt:
– „Nem lehet, ez csak egy kisgyerek képzelgése…”

Ekkor azonban Kiss Pál, Gábor egyik régi barátja előrébb lépett. Szúrós tekintettel nézett Lászlóra, az elhunyt bátyjára:
– „A kislány nem tudhat erről semmit. De Gábor tényleg beszélt nekem pár nappal a halála előtt… Azt mondta, László furcsán viselkedik, és valami miatt folyton találkozni akar vele éjszakánként.”

A tömeg egyszerre fordult László felé. A férfi sápadt volt, szája megremegett.
– „Ez… ez őrültség! Mit képzeltek?! A testvérem volt, segítettem a temetés szervezésében, mellette álltam mindig!” – fakadt ki.

Eszter szeme könnyben úszott, de tekintete villámokat szórt.
– „Akkor miért mondta a lányom, hogy Gábor hozzászólt? Honnan tudná a részleteket? Ő még azt sem tudja, mi az a fék!”

A jelenlévők megdöbbenten néztek rá.
– „A fék?” – ismételte meg valaki.

Eszter remegő hangon folytatta:
– „Igen. Luca azt mondta, Gábor azt súgta neki: ‘Megpiszkálták a féket.’

Az emberek között már senki sem mert megszólalni. A pap is zavartan lapozgatta a könyvét, mintha keresné, hogyan kellene reagálnia.

Végül egy idős rokon, Szabó János bácsi, Gábor nagybátyja, lassan megszólalt:
– „László, mondd el az igazat… Te voltál vele azon az estén. Láttunk titeket együtt a garázsnál.”

László arcáról lefolyt a verejték. Idegesen törölgette a homlokát.
– „Igen… találkoztunk. De csak beszélgettünk! Semmi több!”

Pál közbevágott:
– „Azt beszélte a falu, hogy veszekedtetek. Hogy Gábor nemet mondott valamire. Mi volt az, László?!”

A bátyja idegesen felkiáltott:
– „Semmi! Nem volt semmi!”

De a hangja túlságosan is éles volt, túl erőltetett. Mintha minden szava árulná.

Eszter letérdelt a koporsó mellé, és reszketve nézett a férje arcára.
– „Mondd el, Gábor… kérlek, mutasd meg az igazat…”

Luca ekkor újra felszólalt, halk, de tisztán csengő gyermeki hangján:
– „Apu azt mondta, hogy ne féljek. Hogy az igazság kiderül. Hogy nem akarta, hogy elmenjen… hanem hogy elvették tőle.”

Az özvegy zokogva borult a koporsóra. A rokonok egymás között suttogtak. Valaki már a rendőrséget hívta.

A gyászolók lassan elszivárogtak, de a temetés végén ott maradt egy kisebb csoport: Eszter, Luca, néhány közeli barát és László. A légkör feszült volt, mintha bármelyik pillanatban robbanhatna valami.

Pál odalépett Lászlóhoz, és kemény hangon szólt:
– „Ha van benned egy csepp becsület, mondd el, mi történt azon az estén. Mert ha nem, a rendőrség fogja kideríteni.”

László elfordította a fejét, de a kezében reszketett a fekete kalapja.

A temetés másnapján Eszter reggel nyolckor már a rendőrségen ült. Luca az ölében szorongatta a plüssnyuszit, és olyan komolyan nézett, mint aki érti, miért jöttek—még ha a szavak súlyát nem is bírja teljesen.

A kihallgatóban Varga András nyomozó jegyzetelt. Mellette Farkas Dóra törvényszéki szakértő lapozta a dossziékat.

– Kezdjük az elején – mondta Varga. – Az éjszakai „látogatás”. A kislány mit mondott pontosan?

Eszter mély levegőt vett.
– Azt, hogy Gábor leült az ágya szélére. Nedves volt, szomorú, és azt suttogta: „Mondd meg anyának: a bátyja tudta. Nem kellett volna elmennem.” Aztán még azt is mondta: „Megpiszkálták a féket.”

Dóra felnézett a papírokból.
– A fék?

– Igen – bólintott Eszter. – Én sem tudtam ezzel mit kezdeni. Luca sem tudhatja, mi az.

A nyomozó sóhajtott.
– Nézze, asszonyom, nem a természetfelettiben hiszek—hanem a részletekben. A részletek sosem hazudnak.

[ ]

Aznap délután a rendőrök felkeresték a Szabó-család garázsát. A falu szélén állt a ház, mögötte diófa, mellette rozsdás kerítés. A garázsajtó nyikordult, mint egy rossz lelkiismeret. A betonon még ott voltak a temetésre készülő rokonok olajcseppjei.

– Itt állt az autó? – kérdezte Dóra.

– Itt – felelte Kiss Pál, Gábor gyerekkori barátja, akit tanúként hívtak ki. – A baleset előtti este Gábor és László sokáig benn voltak. Veszekedtek. Nem hallottam tisztán, csak annyit: „Nem megyek bele.”

Varga végigsimított a garázs padlóján, a fal tövében összegyűlt porban halvány csíkokat vett észre.
– Mintha valamit húztak volna ide-oda.

– Emelő – bólintott Dóra. – Kérdés, mikor és ki használta.

A szomszéd kerítése mögül egy idős hölgy dugta be a fejét—Nagy Reni néni, a környék mindenről tudó krónikása.
– Nyomozó úr, én láttam valamit!

– Hallgatjuk, Reni néni – mondta Varga.

– Aznap éjjel a Laci még visszajött. Fél tizenegykor, mert épp a Fábryt néztem, arra emlékszem. Pislogott a garázsban a lámpa. Azt hittem, csak takarít.

– Visszajött? – kérdezett vissza Dóra. – Egyedül?

– Egyedül hát! Olyan idegesen nézett körbe, mintha a saját árnyékát is lenyomoznák.

Varga és Dóra összenéztek.

Aznap estére már jöttek az első felvételek a környék kameráiból. A falu kisboltjának lencséje pont rálátott az utcára. 22:42-kor egy férfi lépett be a képbe. Szürke zakó, sietős járás. Kulcs csilingel a kezében. 23:08-kor ugyanaz a férfi egy dobozt hoz ki a garázsból, majd visszamegy. 23:19-kor eltűnik.

– Szürke zakó, mint a temetésen – morogta Varga. – Azonosítsuk.

A képet kinagyították. A mozdulat jellegzetes: a bal váll picit lejjebb, a lépés tempója felismerhető. A bolt tulajának, Gál Lacinak nem volt kétsége:
– Ez a Szabó László. Én adtam neki a temetéshez a fekete nyakkendőt is. Két napja még viccelődött, hogy „hátha túl szomorú lesz a színe”. Hát… ironikus.

– Nem Netflix, de a pilot rész már izgalmas – vetette közbe félhangosan Varga, mire Dóra szemöldöke felszaladt. – Bocsánat, szakmai humor.

Másnap reggel a műszaki vizsgálat megdönthetetlen volt: a fékcsőn friss megbolygatás nyoma, a rögzítőidomokat egy szokatlan, fogazott szerszámmal feszegették fel, a rögzítés nem gyári. A csatlakozásnál mikronnyi fémforgács, amely nem az út porától származik. A cső felületén keskeny, ismétlődő barázdák—nem kopástól, hanem kézi beavatkozástól.

– Valaki „okosan” elcipzározta a féket – közölte Dóra. – Nem azonnali meghibásodásra, hanem pár kilométer utáni nyomásvesztésre számított.

– Magyarul: úgy intézték, hogy… – kezdte Varga.

– …hogy egy egyenesben még csak „furcsán fog”, de az első komolyabb fékezésnél elmegy – fejezte be Dóra. – És éjjel, a dűlőúton pont elég egy rossz kanyar.

Varga elnézett az ablakon. A falu felett lassan úszott a köd.
– Hívják be Szabó Lászlót.

A kihallgatóban László először fölényesen ült le. Ujját doboltatta az asztalon, ahogy a rossz tempójú zenészek dobolnak.

– Felháborító, hogy a saját bátyám temetésén bemocskolják a nevem – kezdte. – Ez egy baleset volt. A testvérem… – elakadt a hangja. – A testvérem ügyetlen volt a kormány mögött.

– Furcsa – mondta Varga csendesen –, mert a forgalmi adatai, a korábbi GPS-logok azt mutatják, Gábor évek óta taxizott estéként a barátainak. Soha egy koccanás.

– Nincs GPS a faluban – vágta rá László.

– Az útvonalfigyelő az autószerviz tesztjeiből – magyarázta Dóra. – És a biztosító telematikai moduljáról. Volt kedvezmény. Megvan a felhőben.

– Jó – köhintett László. – De akkor is. Rosszkor fékezett.

– Ezt alátámasztja, hogy a fék… hiányzott – biccentett Varga. – Vagyis… eltűnt. Mintha valaki kézzel „segítette” volna. Tudja, mi a különbség a baleset és a cselekmény között, László úr?

A cikknek még nincs vége, lapozz!