– Jó reggelt! Én vagyok Hanna. Éva néninek szoktam mesélni, mikor alszik.

Zsóka elsírta magát, és ölelésre tárta a karjait.

– Te kis angyal… köszönöm, hogy mellette voltál.

A doktor odalépett, és elmondta, amit látott – hogy Éva talán tényleg reagált a hangokra. Hanna lelkesen bólogatott.

– Beszéltem hozzá. Minden este. És hoztam is valamit.

Elővette a mackóját, odanyomta Éva kezéhez, majd megnyomott egy gombot a hasán. A játékmackóból János hangja hallatszott, kemény, gyűlölettel teli:

„Meddig akarsz még itt feküdni? Mindenkinek jobb lenne, ha már vége lenne…”

A szülők elfehéredtek. Zsóka a szája elé kapta a kezét, István arca kivörösödött, öklei ökölbe szorultak.

– Ezt… ezt ő mondta? – kérdezte Zsóka elcsukló hangon.

– Igen – felelte Hanna halkan. – Ott voltam, és a maci mindent felvett. A doktor bácsi azt mondta, hogy a hangok segíthetnek… hát én ezt hoztam.

Zsóka ráborult a lányra, István remegett a dühtől.

– Ez az ember… ezt az embert mindvégig a látszat érdekelte! – mordult fel.

Éva szemhéja egy pillanatra megremegett. A jelenet, a hangok, Hanna hangja… mind lassan visszahúzta őt a valóságba. Majd még egyszer megrebbent a szemhéja. És végül – kinyitotta a szemét.

Hanna lelkesen kiáltott:

– Éva néni! Te… te ébren vagy! Visszajöttél!

A szoba pillanatokon belül örömkiáltásokkal telt meg. Éva könnyezve nézte Zsókát, Istvánt… és Hannát.

– Te… ki vagy? – kérdezte gyengén.

– Hanna vagyok. A kislány, aki várt rád. És… aki szeretné, ha te lennél az anyukája.

Éva, még mindig gyenge és kimerült, Hanna kis kezét szorította. A kislány arca ragyogott a boldogságtól, de a szoba többi lakóján más érzések hullámoztak végig. Zsóka és István egyszerre sírtak a megkönnyebbüléstől és a dühtől – amit a mackóból felhangzó hang, János hangja váltott ki.

Éva azonban nemcsak hallotta, amit a férje mondott. Emlékezett is rá. Most, ahogy a tudata tisztult, a képek, a szavak, a hangok egyre világosabbá váltak.

„Meddig fogsz még itt feküdni?”
„Anyád nem sírhat örökké, én sem…”
„Jobb lenne mindenkinek, ha egyszerűen meghalnál…”

Ezek már nem rémálmok voltak. Valóban megtörtént, és a felismerés úgy hasított belé, mintha újra késsel döftek volna a szívébe.

– Anyu… – suttogta – …János… mindvégig csak eljátszotta.

Zsóka könnyezve bólintott, miközben István a telefonját szorongatta.

– Már értesítettem a rendőrséget – mondta rekedt hangon. – Nem hagyjuk, hogy megússza.

Dr. Bruckner ekkor lépett be újra a szobába. Hanna egyből odaszaladt hozzá.

– Doktor bácsi! Éva néni felébredt! Beszél! Megszorította a kezem!

A férfi elmosolyodott, de a szeme mégis komoly maradt.

– Akkor most itt az ideje, hogy véget vessünk ennek a színjátéknak – mondta halkan.

Pár nappal később Jánost behívták a klinikára azzal az ürüggyel, hogy Éva állapota ismét rosszabbra fordult, és fontos döntést kell meghozni. A férfi dühösen, fásultan vánszorgott be Bruckner irodájába, ahol már ott várta a doktor – egyedül.

– János – kezdte komoly hangon –, tudom, hogy nehéz hetek vannak mögöttünk. De ma történt valami… valami, amit meg kell osztanom veled.

– Éva meghalt? – kérdezte a férfi hűvösen.

Bruckner felemelte a fejét, és a szeme keményen villant.

– Nem. Éva felébredt.

János szeme elkerekedett.

– Mi? De hiszen... nem mutatott semmilyen… – elharapta a mondat végét.

– És nemcsak hogy felébredt, de emlékszik is. Ráadásul nem volt egyedül a szobában, amikor utoljára beszélt hozzá.

A doktor elővett egy kis mackót a fiókjából. Megnyomta a gombot. János saját hangja töltötte be a szobát:

„Te csak hátráltatsz mindenkit. Halj meg végre.”

A férfi arca elfehéredett.

– Ez… ez nem bizonyít semmit! – próbált tiltakozni.

Ekkor két rendőr lépett be az ajtón. Az egyikük higgadtan elővette a bilincset.

– János Kovács, ön ellen gyilkossági kísérlet és gondatlanságból elkövetett életveszélyeztetés miatt nyomozás indult. Kérem, jöjjön velünk.

– Ez őrültség! – kiáltotta János, de már nem volt visszaút.

A rendőrök kivezették a szobából, a doktor pedig lehunyta a szemét egy pillanatra, majd elsétált Éva szobája felé.

A következő hetek csendesen teltek. Éva lassan, de biztosan erősödött. Hanna minden nap mellette volt, és egy nap – egy szelíd délutánon – a kislány szobájában történelmi mondat hangzott el:

– Hanna, szeretnél velem maradni? Örökre? Már nem vagy egyedül. És én sem. Szeretném, ha a lányom lennél.

Hanna szeme elkerekedett, aztán tágra nyílt a boldogságtól. Odaugrott Évához, a nyakába borult.

– Te tényleg… akarod, hogy a lányod legyek?

– Igen, kicsim. Te már az vagy – felelte Éva, és először nem fájdalomtól, hanem örömtől hullottak a könnyei.

Az elkövetkező hónapokban Éva és Hanna összeszoktak. A kislány immár hivatalosan is az ő lánya lett. Mindenki, aki ismerte őket, látta, milyen mély kötelék fonódott közöttük.

És ott volt valaki más is, aki csendben, türelemmel és kitartó jelenléttel mindvégig mellettük állt – dr. Bruckner.

Egyik este, amikor Éva már a kertben üldögélt Hannával, Bruckner letelepedett mellé, és halk hangon megszólalt:

– Tudod… amikor először láttalak kinyitni a szemed, tudtam, hogy valami megváltozott. Nem csak benned. Bennem is.

Éva elmosolyodott. Hanna a kertben játszott, nevetése betöltötte az udvart.

– Azt hiszem, nekem már nem egyedül kell megharcolnom az életet.

– Soha többé – válaszolta a doktor, és kéz a kézben nézték, ahogy Hanna a naplementében kergeti a pillangókat.

Évekkel később, Hanna már nagyobb lett, okos, érzékeny tinédzser, és boldog. Éva és dr. Bruckner – vagy ahogy Hanna hívta, „Peti bácsi” – hivatalosan is összeházasodtak, és családdá váltak.

Egy napon Hanna szobájában, egy polcon, külön helyen pihent egy régi plüssmaci. Rajta egy kis címke:
"A nap, amikor minden megváltozott."

Ez a maci már nemcsak egy játék volt – hanem egy emlék. Egy bizonyíték. Egy kis hős fegyvere.

És ahányszor Hanna ránézett, tudta, hogy a legnagyobb csoda nem az volt, hogy Éva felébredt.

Hanem az, hogy ő végre hazaért.

VÉGE

A cikknek az eleje!