János lassan közeledett a belvárosi magánklinika ajtajához. Nem először járt itt, és minden alkalommal ugyanolyan fásult undorral töltötte el a hely – a steril szag, a fehér falak, az idegenek hideg pillantása. Soha nem használta a liftet. Inkább a lépcsőt választotta – nem akart senkivel sem találkozni, sem egy beteggel, sem orvossal, sem kíváncsiskodó hozzátartozóval.
Szeretett egyedül maradni ezekben a percekben. Most is szorított a kezében egy csokor apró, fehér rózsát – olyat, amit csak úgy odavetődve vett az utcai virágosnál. Tudta, hogy Éva, a felesége, valószínűleg nem látja, nem érzi az illatukat – már egy hónapja kómában feküdt – de nem jelenhetett meg virág nélkül az orvosok és a család előtt. Az túl gyanús lett volna. Most is a látszatot kellett fenntartania.
A klinika folyosóján éles, hideg fény fogadta. János összehúzta a szemét – előző este túl sokat ivott. Egy bárban múlatták az időt a régi barátaival: vízipipa, sör, nosztalgiázás a régi szép időkről, amikor még nem nyomta vállukat ennyi felelősség.
Gyűlölte a hazatérést. A hajnal már a szokásos szájszárazsággal és lüktető halántékfájdalommal érte. Mielőtt belépett volna a klinikára, megállt az egyik tükörszerű ablaknál, hogy rendbe szedje magát. Elővette a zsebéből a mentolos rágót, gyorsan többet is a szájába gyömöszölt, hogy elnyomja az alkohol szagát. Ujjait végighúzta a haján, megigazította az inggallért. Kicsit emberibb kinézetet öltött, de a szeme alatt ott maradt a fáradtság minden nyoma.
Ahogy egyre feljebb lépdelt a lépcsőkön, János fejében újra és újra ugyanazok a gondolatok kavarogtak. Minden nap, amit Éva ebben a magánklinikán töltött, egy vagyonba került. Az első konzultáción hallott összegek még most is visszhangoztak a fejében. Az orvosi gépek, az ápolás, az állandó figyelem – minden egyes nap újabb bankjegyeket tépett ki a zsebéből.
És vajon meddig fog ez még tartani?
Éva állapota egy jottányit sem javult, és mégis – a szülei, az orvosai újra és újra az „optimista” kilátásokról beszéltek. A „még bármi lehetséges”-ről. János próbálta megőrizni a látszatot, de belül fortyogott a düh. Azt számolgatta, mi minden lehetne az övé, ha Éva… nem lenne többé. A lakás, a cége, az öröksége, az ingatlanok – mind, mind rá szállnának.
Mióta összeházasodtak, Éva soha nem bízta rá teljesen a vállalkozását. Mindig úgy érezte, hogy ő, János, jobban is tudná vezetni. Mégis, a nő irányított mindent – és ő, a férj, csak a második sorban állt. De ha egyszer Éva eltűnne a képből, végre átvehetné az irányítást.
Persze nem lehetett csak úgy áttolni egy másik, olcsóbb kórházba. Azonnal kérdéseket szült volna. Főleg az anyósa, Zsóka, szúró tekintete miatt. Ő minden arcrezdülését figyelte.
János egyre szorosabban szorította a virágcsokrot, ahogy közeledett a szobához, ahol Éva feküdt. Előre rettegett a találkozástól Zsókával és Istvánnal – Éva szüleivel. Tudta, hogy minden mozdulatát figyelik. Még a hangja tónusát is.
Megtanult hitelesen szomorú arcot vágni, sóhajtozni, úgy tenni, mintha álmatlan éjszakái lennének – mindezt csak azért, hogy eljátssza a tökéletes férjet. A látszat fontosabb volt bárminél.
Ahogy a nő szobája felé ért, lépteit lassította. Halk beszélgetést hallott. Felismerte dr. Bruckner hangját, a kezelőorvosét – nyugodtan és magabiztosan beszélt, mint aki próbál reményt kelteni.
– Az utóbbi hét nehéz volt, de sikerült stabilizálni az állapotát – mondta. – Fontos, hogy megőrizzük a pozitív légkört. Az ilyen helyzetekben a gondoskodás csodákra képes.
– Doktor úr… – Zsóka hangja megremegett a sírástól. – Van még esély? Kijöhet ebből?
János a falnak támaszkodott, szeme megforgott. Hányszor hallotta már ezt a kérdést? És hányszor hallotta már Bruckner kitérő válaszait?
– Igen – válaszolta a doktor higgadtan. – Bár nem tudhatjuk biztosan, vannak jelek, hogy az agy reagál a külső ingerekre. A hangjuk, az érintés, az emlékek felidézése – mindez segíthet neki visszatalálni hozzánk.
– Köszönöm, doktor úr – Zsóka szeméből könnyek hullottak. – Köszönöm, hogy nem adja fel.
János legszívesebben felkiáltott volna: „Ez az egész csak pénzlehúzás!” De csak még szorosabban markolta a virágokat. Úgy érezte, Bruckner csak húzza az időt – hogy minél tovább fizessenek.
Aztán csend lett. A doktor visszavonult, és János végre belépett a szobába.
Zsóka rögtön odasietett hozzá.
– Jánoskám, olyan jó, hogy itt vagy! – mondta remegő hangon, és megfogta a vállát. – Köszönöm, hogy mellette vagy.
– Éva mindig is mindenem volt – felelte János halk, rekedt hangon. – Most sem hagyhatom magára.
És mélyen meghajtotta a fejét – mintha gyászolna. A színészi alakítás tökéletes volt. A szülők egy pillanatra sem kételkedtek.
Csakhogy nem sejtették, hogy egy kis szempár figyeli őket az ágy alól. Egy apró test rejtőzött ott, egy kislányé, aki épp olyan figyelmes volt, mint egy kis őrangyal…
A kis Hanna – nyolcéves, göndör hajú, kék szemű tünemény – hangtalanul lapult az ágy alatt. Kis karjaival átölelte a plüssmackóját, amit mindig magánál tartott. Ő volt a klinika legfiatalabb lakója – egy műtétsorozat után itt gyógyult, már szinte mindenki ismerte és szerette.
Egyik nap, amikor az egyik nővér viccelődve „alvó hercegnőnek” nevezte Évát, Hanna fejében egy gondolat született: ha ez tényleg egy mese, akkor neki, Hannának, kell a hercegnőt őriznie. Azóta minden nap besurrant a nő szobájába, és a mackójával együtt elbújt az ágy alatt vagy a szekrény mögött, és hosszasan suttogott Évának – hogy ne érezze magát egyedül.
Most is ott volt, és mikor János belépett, a kislány szíve hevesen dobogni kezdett. János ezúttal nem hozott virágot, nem mutatta a megszokott, mesterkélt gondoskodást. Arcán fáradtság, ingerültség és valami sötét, megfoghatatlan árnyék ült.
A férfi odalépett az ágyhoz, megállt egy pillanatra, majd hideg hangon megszólalt:
– Meddig akarsz még itt feküdni, Éva? Már egy hónapja vagy kómában, és semmi változás. Komolyan azt hiszed, hogy ezt örökké fogom csinálni? Minden pénzem, minden időm rád megy el…
Hanna döbbenten kapta szája elé a kezét. Nem értett mindent, de a hangnem világos volt: ez a bácsi nem szereti Évát. Egyáltalán nem.
– Nem vagy már hasznos senkinek – folytatta János. – Anyád sírhat itt napestig, de én nem fogok egy életen át gyertyát gyújtani neked. És a pénzt… azt végképp nem fogom tovább pazarolni rád!
Megindult a gépek felé, és Hanna észrevette, ahogy a keze a kapcsoló irányába mozdul. A lányka szíve kihagyott egy ütemet.
De ekkor János megtorpant. Valami megingatta. Talán egy halk nesz, talán a saját lelkiismerete – ha maradt még belőle valami. A keze megállt a levegőben. Végül csak annyit suttogott:
– Nem ma este. Még nem…
És csendesen kiment a szobából.
Hanna csak akkor mert megmozdulni, amikor a férfi eltűnt. Szemei könnyel teltek meg, lába remegett. De tudta, mit kell tennie.
Kirohant a folyosóra, a doktori szárny felé, és berontott dr. Bruckner rendelőjébe.
– Doktor bácsi! – lihegte sírva. – Valami nagyon rossz történt!
Bruckner, aki épp papírokat böngészett, azonnal felugrott.
– Hanna, mi a baj? Mi történt?
– A nénihez… Évához bement egy bácsi, aki kiabált vele! Azt mondta, hogy már nem akarja, hogy éljen!
– Ki volt az, kicsim? – kérdezte az orvos gyengéden.
– A férje! – bökte ki Hanna remegve. – De én ott voltam… elbújva… és mindent hallottam!
Dr. Bruckner arca elsötétült. Megsimogatta a kislány vállát.
– Nagyon bátor voltál, Hanna. Most menj vissza a nővérhez, rendben? Én most megnézem Évát.
Hanna bólintott, de még mielőtt elindult volna, visszafordult.
– Doktor bácsi… szerintem Éva néni hallotta, amit mondtam neki. Megmozdult az ujja. Tényleg. Amikor meséltem neki. Csak picit.
A doktor szeme felcsillant. Nem mondott semmit, de azonnal a betegszobába sietett. Alaposan átnézte az életfunkciókat, a monitorokat, majd közelebb hajolt Évához.
– Éva… ha hallasz, kérlek, adj valami jelet – suttogta.
És ekkor, mintha csak válaszként, a gépen egy enyhe kilengést mutatott az agyi aktivitás grafikonja. Egyetlen pillanat, de mégis… valami megmozdult.
Másnap reggel, amikor Hanna újra meglátogatta Évát, már ott volt Zsóka és István is, a nő szülei. A kislány mosolyogva lépett oda hozzájuk.