Sziasztok, Kriszta vagyok! Anyának lenni – különösen egyetlen gyermek édesanyjának – olyan érzés, mintha folyamatosan versenyt futnál az idővel, a saját kimerültségeddel, a véget nem érő feladatlistáddal, és azzal a kínzó érzéssel, hogy talán soha nem vagy elég jó vagy felkészült. Minden egyes mosoly a kisfiamtól, Tamáskától, ajándék. Minden csendes pillanat kincs.
De mindez eltörpül amellett, amit nemrég átéltem. Gondolkodtál már azon, mit éreznél, ha egy napon, amikor a legsebezhetőbb vagy – újszülött babával a karodban –, egyszerűen kidobnának abból a házból, amit az otthonodnak hittél? Pontosan ez történt velem.
Ez egy történet a határokról. A tiszteletről. A keserű igazságról. És arról, hogy néha éppen azok okozzák a legnagyobb fájdalmat, akikhez a legközelebb állunk.
Kezdjük az elején – ott, ahol még minden szépnek és reményteljesnek tűnt.
A döntés, hogy Balázs szüleivel, Gáborral és Ildikóval éljünk együtt, elsőre logikusnak tűnt.
Ők hatalmas házban laktak, mi pedig még csak pályakezdők voltunk, nem volt nagy megtakarításunk.
Azt gondoltuk, ha elég türelmesek és alkalmazkodóak vagyunk, közösen, békében élhetünk, ahogy azt a filmekben látni, vagy az ember álmaiban elképzeli.
Nos... a valóság sokkal kevésbé volt rózsaszín.
Ahogy a mondás tartja: a kaktuszt hiába kened mézzel, attól még szúrni fog – méghozzá kegyetlenül.
A problémák nem is várattak sokáig magukra.
Gábor és Ildikó szinte állandóan veszekedtek.
Nem amolyan hétköznapi nézeteltérések voltak ezek, hanem igazi ordítozós, ajtócsapkodós, tányércsörgetős csatározások.
És a legrosszabb, hogy az okok nevetségesen aprók voltak:
– Ki megy be előbb a fürdőbe?
– Ki hagyta mosatlanul a kávéscsészét?
– Ki bitorolja a tévé távirányítóját?
Ildikó a dél-amerikai szappanoperák rabja volt – azokban az örök szenvedés minden percben szinte ordít a képernyőről.
Gábor meg szentként imádta a sportközvetítéseket.
A kettő között folyamatosan parázs háború dúlt.
Az elején még próbáltam humorral felfogni a dolgot.
Vagy inkább ignorálni.
Hisz végül is az ő házuk, az ő szokásaik.
Reméltem, idővel csillapodnak.
De amikor Tamáska megszületett, minden megváltozott.
Egy újszülöttnek békére van szüksége.
Csendes, biztonságos környezetre.
A mi életünk azonban inkább egy akciófilm forgatási helyszínére emlékeztetett.
Az éjszakák különösen nehezek voltak.
Tamáska nyugtalanul aludt, gyakran felsírt, órákon át kellett ringatni, etetni, nyugtatni.
És épp amikor végre elszenderedett, lentről felharsant a következő hangzavar:
– Ajtócsapkodás,
– üvöltözés,
– trágár beszólások.
Olyan volt, mint egy rossz színészekkel teli olasz családi tragikomédia élő adásban.
Fehér zajt játszottam le, ringattam Tamáskát, de voltak éjszakák, amikor szó szerint a könnyeimmel küszködtem a tehetetlenségtől.
És akkor jött az a végzetes nap.
Tamáska szörnyű éjszaka után végre szundított.
Én pedig – mint egy igazi idegroncs – próbáltam nesztelenül mozogni a szobában.
Ekkor lentről újra felharsant a balhé.
De most még a szokásosnál is hangosabb volt.
Álltam ott, mint egy anyatigris, aki épp azt látja, hogy valaki az alvó kicsinye felett csörömpöl.
Felment bennem a pumpa.
De úgy döntöttem, nyugodtan megyek le.
Éretten.
Felnőtt módjára.
Talán egy kedves kérés elég lesz.
Lementem a lépcsőn, és megláttam őket – Gábor és Ildikó ott ültek a kanapén, nézték a tévét, mint akik semmiről sem tudnak.
– Elnézést, – kezdtem halkan, de határozottan –, de kérlek, egy kicsit halkabban. Tamáska most aludt el.
Gábor rám sem nézett, csak morrantott:
– És akkor mi van? A mi házunk, a mi szabályaink!
– Azért, hogy a saját unokátokat is felébresztitek? – kérdeztem kicsit hangosabban.
Ildikó színpadiasan megforgatta a szemeit:
– Ugyan már! Egy gyereknek meg kell tanulnia aludni zajban is! Balázs is így nőtt fel! Ne kényeztesd már ennyire!
Az arcom lángolt a dühtől.
De még próbáltam nyugodt maradni.
– Most egy kisbaba. Nem kellene tőletek akkora áldozat, hogy néhány órára csendesebbek legyetek…
Ildikó megvonta a vállát:
– Ez nem hotel, aranyom. Itt nem vendégek vagytok, hanem alkalmazkodtok!
Nem válaszoltam. Csak sarkon fordultam, és felrohantam a gyerekszobába.
De akkor még nem tudtam, hogy ez csak a kezdet volt...
Felsiettem a lépcsőn, szinte remegve a dühtől. Alig tettem be a lábam a szobába, amikor hátulról felharsant Gábor üvöltése:
– Ki ez a liba, hogy itt parancsolgat?!
Már nyúltam volna az ajtóhoz, hogy becsukjam, amikor valaki kivágta. Gábor állt ott, vörös fejjel, kidülledt szemekkel.
– Ide figyelj! – sziszegte. – Ez az én házam! Én fizetem a számlákat! Én vagyok itt az úr! Ha nem tetszik, takarodj az anyádhoz!
A szavai, mint pofonok csattantak az arcomon.
Tamáska összerándult a karomban, halk nyöszörgéssel.
Összeszorítottam a fogam, hogy ne kezdjek el sírni.
– A saját unokádat hívod "pityergő valaminek"? – kérdeztem elfojtott hangon.
– Majd megedződik! – vakkantotta. – Nálunk nincs nyafogás!
És akkor kimondta azt a mondatot, amit soha nem fogok elfelejteni:
– Pucolj innen! De gyorsan!
A levegő megfagyott.
Én pedig némán, megalázva, szinte gépiesen összepakoltam néhány ruhát, a pelenkákat, Tamáska kis cumisüvegét.
Lementem a lépcsőn.
Gábor és Ildikó ott ültek a kanapén, mint két diadalittas szobor.
Ildikó még utánam is szólt:
– Sok sikert, édesem!
Az ajtó becsapódott mögöttem.
Kint hideg, csípős szél fújt.
Anyámékhoz mentem.
Anyu, Erzsébet, könnyekkel a szemében ölelt át, miközben én, mint egy törött játékmackó, csak álltam ott.
– Mi történt, kincsem? – kérdezte rémülten.
Elhadartam neki mindent.
Ő pedig csak annyit mondott:
– Itthon biztonságban vagytok.
Anyu egy kis kétszobás lakásban élt.
Most hárman zsúfolódtunk össze, de legalább csend volt.
Béke.
És szeretet.
Fel kellett hívnom Balázst.
Ő épp külföldön volt munkában, egy hosszú kiküldetésen.
Reszkető kézzel tárcsáztam.
– Szia, Balázs... – kezdtem. A hangom elcsuklott.
– Mi történt, szerelmem? – kérdezte rögtön aggódva.
Elmeséltem mindent, részletesen.
Amikor eljutottam odáig, hogy a saját apja úgy dobott ki minket, mint egy zsák szemetet, egyszer csak Balázs felüvöltött:
– MIVAN?! Kidobtak?! Téged?! A kisfiammal együtt?!
– Igen… – suttogtam.