„Egy öt éves kisfiú eszméletlen, magas láz, gyanús szívmegállás. Azonnali beavatkozás szükséges.”
Ez a riasztás érkezett a mentőállomásra azon a fülledt, forró júniusi délutánon Budapesten. A cím hallatán az ügyeletes csapat tagjai egymásra néztek – egy luxusvillákkal teli környék, ahonnan ritkán hívnak állami mentőt. Ott általában van háziorvos, saját nővér, magánklinikai kapcsolat. Ezért is volt furcsa.
Dr. Oláh Olga, a tapasztalt mentőorvos, és társa, a markos, csendes mentőápoló, Szőke Tibor, perceken belül útnak indultak. A sziréna hangja végigsüvített a forgalmas belvároson, majd elcsendesedett, amikor a mentőautó bekanyarodott egy platánokkal szegélyezett, fényűző utcába.
A kapu már nyitva állt, az egyik villa előtt egy férfi toporgott kétségbeesetten.
Amikor Olga kiszállt és meglátta az arcát, hirtelen megdermedt. Nem hitte el, amit lát. Ott állt előtte… András. A férfi, akit valaha szeretett. A férfi, akivel egykor közös jövőt terveztek. Most pedig előtte állt – megtörten, tíz évvel idősebben, a szemében őszinte félelemmel.
– „Olga… kérlek…” – lihegte, ahogy a mentőajtó felé rohant. – „Mentsd meg a fiamat! Direkt azt kértem, hogy te gyere. Csak benned bízom. Petike már több mint tíz perce nincs magánál!”
– „Elkezdtétek az újraélesztést?” – kérdezte Olga higgadtan, de már futás közben.
– „Igen! A feleségem végzi a masszázst, én csak kirohantam értetek!”
– „Vezess a gyerekszobához. MOST!” – szólt élesen Olga, és már lendült is befelé.
Tibor némán, rutinos mozdulatokkal követte, miközben előkészítette a defibrillátort.
A folyosó hosszú volt és steril – modern berendezés, selyemtapéta, üvegkorlát, de most minden csillogás elvesztette értelmét. Egy gyermekszobában egy nő térdelt egy kisfiú mellett, akinek teste élettelenül feküdt a padlón.
Olga letérdelt, gyors mozdulatokkal ellenőrizte a légzést, pupillareflexet, és máris megkezdte a beavatkozást. Tibor letette a táskát és rutinosan kapcsolódott be.
Miközben a szoba megtelt az újraélesztés mechanikus hangjaival, Olga fejében szélsebesen cikáztak a gondolatok. Nem csak a kisfiú életéért küzdött – az emlékek is támadtak. A múlt. Az az András, akivel egykor klinikát alapítottak. Az a nő, akivé ő lett – és akivé nem akart válni.
De most nem volt idő emlékekre. Csak a gyerek számított.
Amikor Olga évekkel korábban megismerkedett Andrással, még friss diplomás orvosként dolgozott a budapesti mentőszolgálatnál. Ő volt a „vidéki lány”, aki nagy reményekkel érkezett a fővárosba. Hosszú, szőke fonata, zöld szemei, és az a makacs hit, hogy az emberekben elsősorban a jót kell látni, hamar kiváltotta a figyelmet.
András viszont már akkor tapasztalt sebész volt – markáns, őszülő halántékú, zárkózott, de sármos férfi. Mindenki tudta, hogy a nőkkel könnyedén bánik. De Olga valami mást látott benne – törődést, figyelmet, megbízhatóságot. Talán csak ő képzelte bele, de akkor az egész olyan volt, mint egy álom.
– „Vigyázz vele, Olga” – figyelmeztették a kollégák. – „Ez az ember egy rutinos manipulátor.”
De ő csak nevetett.
– „Az én Andrásom nem olyan.”
És nem is tűnt annak. Motorozni vitte, hosszú műszakok után közösen ettek a mentőállomás mögötti padon, és szinte észrevétlenül összeházasodtak.
A házasság első évei nehezek voltak. Kevés pénz, sok ügyelet, de Olga sosem panaszkodott. Együtt építették a jövőjüket – és Irén, András anyja, hamar Olga mellé állt. Irén orvos volt egész életében, megjárta a 90-es évek mélységeit, egyedül nevelte fel a fiát, miután a férje eltűnt.
Ő vetette fel a magánklinika gondolatát. Olga elsőre megijedt – pénz, papírmunka, jogi bonyodalmak… De Irén mindent vitt a hátán. Ingatlant keresett, engedélyeket intézett, személyzetet szervezett. András finanszírozott. Olga dolgozott.
Az első hónapok lassan indultak. Olga estéről estére tanult – második szakvizsgát tett bőrgyógyászatból, kozmetológiai képzéseken vett részt, miközben nappal mentős volt. De hírneve gyorsan nőtt – a városban mindenki beszélni kezdett a fiatal doktornőről, aki úgy kezeli a betegeket, mintha mindegyik külön világ volna.
A klinika beindult. A pénz is megérkezett.
Ahogy telt az idő, a klinika egyre jobban működött. A falakon belül minden csillogott: modern eszközök, elégedett vendégek, hosszú időpontlisták. Irén örült. Olga, bár fáradt volt, boldog volt. Egy nap azonban… valami megtört.
Az első repedés nem orvosilag, hanem emberileg keletkezett. Egy névtelen üzenet érkezett Olga közösségi fiókjára:
„Nézz körül. A férjed nem csak a pénz miatt jár késő estig a klinikán. Nézd meg, kivel motorozik mostanában.”
Olga megvonta a vállát.
– „Nincs ebben semmi. András mindig is sokat dolgozott.”
De nem tudta kiverni a fejéből. Néhány héttel később egy régi páciens, Varvara – feltűnően kíváncsiskodó asszony – szinte mellékesen megkérdezte:
– „András még mindig motorozik? Olyan feketét hajt, zöld csíkokkal?”
– „Nem… régóta nem ült motorra. Azt mondta, már nincs ideje. Miért?”
– „Csak úgy. Múlt héten láttam valakit, aki nagyon hasonlított rá. Egy fiatal nővel mögötte. Bronzos bőrű, fekete hajú…”
Olga akkor is csak legyintett. De az érzés… maradt.
És akkor jött az igazi csapás: Irén meghalt. Egyik este vacsora közben esett össze. Olga rögtön hívta a mentőket – Tiborékat. De már nem lehetett segíteni. A boncolás sem hozott meglepetést. Idős szervezet, elgyengült szív. Vége lett.
Olga hónapokig nem tudott magához térni. Az anyósát valóban úgy szerette, mint saját édesanyját – hiszen a sajátját már rég elveszítette. Irén volt az utolsó biztos pont.
A temetés után András megváltozott. Egyre kevesebbet volt otthon, egyre többet a klinikán – és egy este, amikor Olga épp hazaért az ügyeletből, hidegen közölte:
– „Van valami, amit el kell mondanom.”
Olga lerakta a táskát.
– „Mi baj van?”
– „Viki… a titkárnőnk… babát vár. Tőlem.”
Olga nem hitt a fülének.
– „Mi…? De hát… te mindig azt mondtad, még nem vagy kész gyerekre! Nekem azt mondtad, várjunk! Hogy majd egyszer…”
– „Már negyven vagy, Olga. Neked most kellett volna gyerek? Én még szeretnék apává válni.”
– „Te… te szemét… azt hitted, én nem akartam? Évekig csak dolgoztam, hogy a klinikád beinduljon! Hogy neked ne legyen gondod semmire!”