Az iskola hátsó udvarán, ahol ritkán jártak diákok, volt egy elhanyagolt terület. A fű itt magasra nőtt, a bokrok elszabadultak, és a föld kemény volt – kivéve egyetlen, aprócska pontot. Minden nap, ugyanabban az időben, egy kisfiú letérdelt ide, és puszta kézzel kezdte kaparni a földet. Ez nem tűnt játéknak. Sokkal inkább… szertartásnak. A tanári szobában napok óta téma volt:
– Már megint ott van – jegyezte meg Borsos tanár úr, miközben kifelé bámult az ablakon.– Már megfigyelted, mit csinál pontosan? – kérdezte Kiss tanárnő.– Csak ás. És valamit betemet.
Az egyik tanító, Sebők Tímea, egy fiatal, érzékeny pedagógus nem bírta tovább a bizonytalanságot.
– Holnap utánanézek. Ez már nem gyermeki kíváncsiság – mondta határozottan.
A következő nap végén Tímea tanárnő a hátsó udvar felé sietett, diszkréten megbújva egy fa mögött. Ott volt a kisfiú – Sánta Marci, harmadik osztályos tanuló. Csendben letérdelt a megszokott helyre, a hátizsákjából elővett egy nejlonzacskót, kiásta a földet, majd betette a csomagot a gödörbe. Ezután gondosan visszahúzta a földet, elsimította, majd felállt, és elindult vissza az iskola felé.
Tímea előlépett.
– Marci! – szólította meg gyengéden.
A kisfiú összerezzent, mint akit villámcsapás ért. Szeme tágra nyílt, tekintete riadt volt. Nem szólt, csak nézett.
– Mit csinálsz itt minden nap? – kérdezte a tanárnő, és mellé lépett.
Marci csak némán állt. Kezei földesek voltak, körmei alatt sár.
– Nyugodtan elmondhatod – mondta bátorító hangon. – Nem haragszom. Csak aggódom érted.
A fiú lenézett a földre, majd lassan megszólalt.
– Elrejtem őket…
– Mit rejtesz el?
– A tankönyveimet.
A tanárnő meglepődve nézett rá.
– Miért? – kérdezte.
Marci halkan válaszolt, alig hallhatóan.
– Apa… ő mindig dühös, amikor hazajön. Egyszer darabokra tépte a füzeteimet. Azt mondta, „nekem ne akarj okos lenni, inkább segíts otthon, ne járj iskolába!” De én szeretem a tanulást. Nagyon.
A tanárnő szíve összeszorult. Guggolva melléült.
– Ezért rejted el a könyveket?
– Igen… ha nem látja őket, nem tudja elpusztítani. Így tanulhatok… titokban.
A csend, ami köztük kialakult, szinte fájt. A nap sugarai sárgán világították meg az elhagyott udvart. A tanárnő nem tudott mást tenni, csak megszorította a kisfiú kezét.
– Marci… többé nem leszel egyedül ebben.
Sebők Tímea tanárnő másnap az igazgatói irodában ült, kezében egy csésze teával, de a tea már kihűlt. Szíve még mindig hevesen vert attól, amit Marcitól hallott. El kellett döntenie, mit tegyen. Bevonja a gyermekvédelmet? Vagy megpróbál valahogy közvetíteni?
Az igazgató, dr. Márton Gábor, egy tapasztalt, de jólelkű pedagógus volt, aki mindig nyitott volt a párbeszédre.
– Tímea, mondd csak... miért hívtál be ilyen korán?
A tanárnő letette a csészét.
– Gábor… tegnap valami olyat láttam, amit nem hagyhatok figyelmen kívül.
[ ]
Elmesélte, hogy Marci mit tett, és mit mondott.
Az igazgató homlokát ráncolva hallgatta végig, aztán lassan sóhajtott.
– Az apa bántja?
– Nem tudom. Csak annyit mondott, hogy dühös, iszik, és széttépte a könyveit. Nem mer tanulni otthon, ezért rejtegeti az iskolai cuccait a föld alatt.
– Ez súlyos. De… nem feltétlenül jelenti azt, hogy fizikailag bántja. Viszont mentálisan? Egyértelmű.
Tímea bólintott.
– De Gábor… Marci azt kérte, ne mondjam el senkinek. Félt. És valahogy... bízott bennem.
Az igazgató felállt, lassan a polcokhoz sétált, és elgondolkodva húzta végig ujjait a könyvek gerincén.
– Tudod, mit? Adjunk időt. Közeledj hozzá. Beszélgess vele többet. És figyeljük. Ha a helyzet romlik, lépnünk kell. Addig... legyél mellette.
Tímea másnap odament a kisfiúhoz a szünetben.