— A lakásodban a lányod helyett az én anyám fog lakni! — visítozott László. — És ezt a kis szélkakast meg tüntesd el innen!
Vera gépiesen töltött kávét a nagy bögréjébe, majd megdermedt, az ablakon kifelé bámulva. Az idei tavasz úgy viselkedett, mint egy becsípett művész: hol hó, hol eső, aztán hirtelen napsütés, amitől a városi ágyások tele lettek korán kinyílt tulipánokkal... majd megint hideg. Vera ösztönösen dörzsölte a vállait, mintha fázott volna, pedig a lakás meleg volt.
A szomszéd szoba ajtaja kicsit kinyílt. Vera rápillantott az órára, aztán a bejárat felé fordult.
— Zsófi, ma korán jöttél haza — mondta, amikor megpillantotta a lányát a konyhaajtóban.
— A két utolsó órát elmaradták, — válaszolta Zsófi, miközben a hűtő felé vette az irányt, és kivett egy doboz narancslevet. — A tanárnő beteg lett.
— És a házi feladat? — kérdezte szigorúan Vera.
— Már tegnap megcsináltam, — mondta Zsófi, miközben töltött magának egy pohár gyümölcslevet, majd leült a szék szélére. — Anya, mikor jön haza Dávid?
Vera összevonta a szemöldökét. A lánya mindig a nevén hívta a mostohaapját, sosem nevezte „apának” — és ez őrületbe kergette Dávidot. Igazából mostanában Dávidot minden idegesítette, ami Zsófival kapcsolatos volt.
— Hétre ígérte magát, — felelte Vera, és észrevette, hogy Zsófi arca egy árnyalattal megfeszült. — Van valami terved?
— Hát, gondoltam, átmennék Vikához tanulni. Hétfőn fizikából dolgozat lesz.
— Miért nem tanultok itt? — javasolta Vera. — Itt bőven van hely.
— Inkább náluk, — vágta rá gyorsan Zsófi. — Nála... több a könyv... meg úgy általában kényelmesebb.
Vera megértően bólintott. Tudta, hogy Zsófi újabban egyre ritkábban akart otthon lenni, főleg amikor Dávid is otthon tartózkodott. Bármi apróság — egy hangos zene, egy mosatlan bögre, egy tankönyv az asztalon — elég volt ahhoz, hogy Dávid morgolódni kezdjen.
— Anya, alhatok ma Vikánál? — kérdezte könyörgő tekintettel Zsófi. — A szülei elmentek vidékre, néznénk egy filmet...
— Persze, — mosolygott Vera. — Menj csak.
Mit számít, mond-e igazat a lánya vagy sem? A lényeg, hogy Zsófi nem lesz itt, nem fogja Dávidot idegesíteni — és így talán végre lesz egy nyugodt este veszekedés nélkül.
Dávid három éve lépett be az életükbe. Magas, határozott férfi volt, udvarias modorral és biztos egzisztenciával: egy nagy cégnél volt osztályvezető. Verával figyelmes volt, gondoskodó — de Zsófival... az már más kérdés volt. Kezdetben próbált közeledni hozzá: apró ajándékokkal, érdeklődéssel. Aztán... elfogyott a türelme.
Ahogy múlt az idő, Dávid egyre inkább ingerült lett: kritizálta Zsófi viselkedését, kinézetét, szokásait. Vera próbált közvetíteni, magyarázkodni:
— Dávid, serdül, több szabadságra van szüksége...
De Dávid legyintett:
— Nem verem meg, már ezért is hálás lehetsz! — vetette oda egyszer, amitől Vera gyomra görcsbe rándult. Hát idáig jutott? Már annak is hálásnak kellene lennie, hogy a mostoha nem üti meg a lányát?
Ekkor csengettek. Az ajtóban Vera nagymamája, Anna mama állt: aprócska, de szilaj, egyenes tartású idős hölgy.
— Szervusz, nagyi! — ölelte meg Vera. — Gyere be gyorsan, nehogy beengedd a hideget.
— Csukd be az ajtót, — zsörtölődött Anna mama, miközben belépett.
Zsófi kivillant a szobájából, felragyogó arccal:
— Anna mama! Nem is tudtam, hogy jössz!
— Mi van, már nem lehet családtagot meglepni? — mordult fel játékosan a nagyi, majd megsimogatta a dédunokája haját. — Hoztam egy kis hírt is.
— Miféle hírt? — kérdezték kórusban Vera és Zsófi.
— Előbb egy csésze tea, — mondta szigorúan Anna mama. — Aztán beszélünk.
Tea közben a nagyi csak figyelte Zsófit. A lány sokat változott: korábban vidám, nyílt természetű volt, most meg olyan levertnek, szomorúnak tűnt. És ez nem kerülte el az éles szemű öregasszony figyelmét.
— Na mesélj, hogy megy a suli? — kérdezte.
— Elmegy, — vonta meg a vállát Zsófi. — Fizikából kicsit gyenge vagyok.
— És a rajz? Régen azt szeretted.
— Most nincs időm, — válaszolta gyorsan a lány, és az órára pillantott. — Tanulok az érettségire, meg különórák is vannak.
— Értem, — bólintott Anna mama, aztán Verára nézett. — És a férjed?
— Dolgozik. Estére ígérte magát.
— Jobb is, — morogta a nagyi. — Mert komoly dologról akarok beszélni.
Vera összerezzent. A nagyi ritkán beszélt komolyan, inkább csak hétköznapi dolgokról.
— Mi történt? — kérdezte.
— Meghalt a testvérem, — mondta egyszerűen Anna mama. — Még féléve.
— Ó, részvétem, — hebegte Vera.
[ ]
— Nem kell sajnálkozni, — legyintett az öregasszony. — Kilencvenkét éves volt, megélt mindent. De hagyott rám egy egyszobás lakást.
— És... most mit tervezel? — kérdezte óvatosan Vera.
— Elköltözni? Az én koromban? Ne bolondozz! — nevetett Anna mama. — Jó nekem itt a kis lakásomban. De van egy ötletem.
A szeme huncutul csillant Zsófi felé, aki kíváncsian hallgatott.
— Úgy döntöttem, a lakást Zsófinak adom. — jelentette ki.
Zsófi megdermedt.
— Nekem?! Komolyan?!
— Hát persze, — mondta bölcsen a nagyi. — Hamarosan felnősz, egyetem, önálló élet. Jól jön egy saját lakás.
Vera meghatottan nézett a boldog lányára, akit már rég nem látott ennyire ragyogni.
— De csak egy feltétellel! — emelte fel a mutatóujját Anna mama. — Jó tanulmányi eredmények kellenek! Sehol egy hármas!
— Ígérem! — kiáltotta Zsófi ünnepélyesen.
Így történt, hogy rövid időn belül Zsófi hivatalosan is lakástulajdonos lett.
Az elkövetkező hetekben az egész család élete felpezsdült. Anna mama fáradhatatlanul intézte az ügyeket: papírok, ügyvédek, aláírások. Rövid idő alatt minden elrendeződött, és Zsófi hivatalosan is a lakás tulajdonosa lett egy csendes kis utcában, nem messze a belvárostól.
Az ingatlan ugyan kissé felújításra szorult, de Zsófi szemében így is a szabadság szimbóluma volt.
Dávid eleinte csak figyelt. Aztán lassan, mint a macska a tejszínre, elkezdett körözni a téma körül.
— Tudod, Vera — mondta egy este, a vacsora közben, miközben a tányérjában piszkálta a rizst —, az a lakás... jó helyen van. Könnyen ki lehetne adni. Jó kis pluszjövedelem lenne.
— De Zsófi ott akar majd lakni egyetemista korában, — válaszolta halkan Vera.
— Az még hónapok múlva lesz! — legyintett Dávid. — Addig miért ne hozna pénzt a konyhára?
Zsófi lesütötte a szemét, de nem szólt semmit. Csak Vera tudta, hogy a lánya mennyire vágyott egy helyre, ahol végre nyugalomban élhet, távol a mostohaapja örökös kritizálásától.
Néhány nap múlva Dávid előállt egy újabb ötlettel:
— Gondolkodtam... — kezdte, miközben a tévé előtt ült, sörrel a kezében. — Az anyámnak úgyis egyre nehezebb vidéken. Egyedül van, fáj a lába, rosszul alszik. Nem lenne jobb, ha ideköltözne a városba?
Vera óvatosan rákérdezett:
— És hová gondoltad?
— Hát a Zsófi lakásába, — mondta Dávid olyan természetességgel, mintha a világ leglogikusabb ötletét közölné. — Úgyis üresen áll. Anyámnak pedig minden szükséges ott lenne a közelben: bolt, orvos, mi meg szintén a közelben lakunk.
— Ez... nem a te döntésed, Dávid, — szólt halkan Vera.
— De hát az a lakás a családé! — csattant fel. — Vagy most mi van? Egy tizenhét éves kiscsikó döntései határozzák meg a mi életünket?
— A lakás Zsófi tulajdona, — emlékeztette Vera.
Dávid arca vörös lett a dühtől.
— Hülyeség! — csapott az asztalra. — Az én anyám fog ott lakni! És ezt te is jól tudod!
Pont ebben a pillanatban tért haza Zsófi. A lány megállt az ajtóban, mint aki jeges zuhanyt kapott.
— Mi folyik itt? — kérdezte félénken.
— Dávid úgy gondolja, hogy a nagymamám által nekem adott lakásba az ő édesanyja költözzön, — mondta Vera rezzenéstelen hangon.
Zsófi elsápadt.
— De... de az az én lakásom!
— Pontosan, — bólintott Vera. — És senki más nem dönthet róla helyetted.
Dávid ide-oda kapkodta a fejét a két nő között, mint valami csapdába esett róka.
— Hálátlanok vagytok mind a ketten! — üvöltötte. — Hogy meritek megtagadni az anyámat?! Ki fizette eddig a számlákat? Ki vette a kaját? Ki fizette a különórákat? Most, hogy van egy lakás, már nem is számítok?!
— Dávid, elég! — szólt rá Vera. — Ez a lakás nem a "háláról" szól. Ez Zsófi jövője.
— A jövője?! — gúnyolódott Dávid. — Egy olyan csitrié, aki még a saját tányérját sem képes elmosogatni rendesen?
Zsófi megremegett. Vera odalépett hozzá, és átölelte.
— Nem engedem, hogy bántsd, — mondta csendesen.
Dávid szétvetette a düh, de nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Hamarosan a kabátjáért kapott, kiviharzott az ajtón, de még odavakkantotta:
— Ezt még megbánjátok!
Az ajtó hangos csattanással csukódott be mögötte.
Aznap éjjel Vera és Zsófi egy szemhunyásnyit sem aludtak.
Zsófi csak forgolódott az ágyában, míg Vera a konyhában üldögélt egy kihűlt bögre kávé felett, bámulva az üres sötétségbe. Az egész életét újra meg újra lejátszotta a fejében, próbálva megérteni, hol rontotta el. Mikor adta át az irányítást egy olyan embernek, aki ennyire semmibe vette őt... és a lányát?
Reggel Zsófi szótlanul készülődött iskolába.
— Anya... — fordult vissza a bejáratból. — Ha úgy alakul... én elmegyek. Nem akarok veszekedést miattam.
Vera odalépett hozzá, és a két kezébe fogta a lánya arcát.
— Nem te mész el. Mi megyünk el. Együtt.
Zsófi szeme megtelt könnyekkel, de bólintott. Nem kérdezett semmit, csak szorosan megölelte az anyját.
Vera gyorsan összepakolta a legszükségesebb holmikat: néhány ruha, dokumentumok, gyógyszerek, egy kis készpénz. Úgy mozgott, mint egy katona, aki tudja, nincs több ideje.
Délután, mikor Zsófi hazaért az iskolából, már minden készen állt.
— Anya, biztos vagy benne? — kérdezte félénken.
— Soha nem voltam még ilyen biztos semmiben, — mosolygott Vera.
Ahogy kiléptek az ajtón, szinte érezték, hogy egy óriási súly gördül le a vállukról.
Ám amikor a lépcsőház ajtajához értek, Dávid bukkant fel előlük, mintha csak a semmiből termett volna ott.
— Hová készültök? — kérdezte jéghideg hangon.
— Elköltözünk, — felelte nyugodtan Vera.
— Ti nem mentek sehova! — emelte fel a hangját Dávid, miközben elállta az utat.
— Állj félre, Dávid, — mondta Vera keményen. — Nem vagy a tulajdonosunk. És nem vagy a családunk sem többé.
— Ha elmentek, többé ne számítsatok rám! — üvöltötte, miközben ökölbe szorította a kezét.
— Nem is akarunk rád számítani, — válaszolta csendesen Vera.
Zsófi megragadta anyja kezét, és átvágtak Dávid mellett anélkül, hogy visszanéztek volna.
Dávid még utánuk kiáltott valamit, de már egyikük sem figyelt rá. Egy új élet várta őket.
Aznap este, miután egy gyors bevásárlás után beléptek Zsófi új lakásába, Vera egy üzenetet talált az előszobai asztalon.
Egy apró, gyöngybetűs levél volt, amit Anna mama hagyott:
„Drága lányok, tudtam, hogy szükségetek lesz egy helyre, ahol újrakezdhetitek. Legyen ez az otthonotok. Szeretlek Benneteket. Anna mama.”
Vera és Zsófi összebújtak a kanapén, egy bögrényi meleg teával a kezükben.
— Tudod, anya — szólalt meg halkan Zsófi —, most először érzem azt, hogy... végre szabad vagyok.
Vera átkarolta a lányát.
— Én is, kincsem. Én is.
Az elkövetkező hetekben Vera jogi úton beadta a válókeresetet. Dávid próbálkozott — üzenetek, virágok, könyörgések —, de Vera szilárdan kitartott.
— Egy ember, aki gyűlöli a gyerekemet, nem lehet része az életemnek, — mondta egyszerűen az ügyvéd előtt.
A válás gyorsan és simán lezajlott. Dávid nem kapott semmit — Vera szüleitől örökölt lakás nem volt közös vagyon.
Az élet lassan rendeződött.
Vera kapott munkát egy közeli irodában, Zsófi sikeresen leérettségizett, felvették az egyetemre, és még festeni is újra elkezdett.
Egy napon, ahogy a kis konyhaasztalnál ültek, és együtt reggeliztek, Zsófi mosolyogva szólalt meg:
— Tudod, anya... lehet, hogy a legnagyobb ajándék, amit kaptam, nem is a lakás volt.
Vera kíváncsian nézett rá:
— Hanem?
— Hanem az, hogy megtanítottál: a szeretet nem azt jelenti, hogy mindent eltűrsz. Hanem azt, hogy tudod, kiért harcolsz igazán.
Vera szeme könnybe lábadt, de most nem a bánattól.
— Mindig érted fogok harcolni, kicsim, — suttogta.
És a városban, ahol a tulipánok megint nyílni kezdtek, két ember — egy anya és egy lánya — végre békében élt tovább. Egy új otthonban, egy új életben, ahol nem volt helye többé sem a félelemnek, sem a megalázásnak. Csak szeretet volt. És szabadság.