A kalauznő rápillantott Annára, aki a peronon állt, nehéz szatyrokkal a kezében.
– Hova-hova ebben a vacak időben? – kérdezte, miközben a vonat ajtaját tartotta. A zuhogó eső nagy cseppekkel csapkodta a peront, a szél pedig sípolva rángatta a vagon ajtaját, hideg, nyirkos levegőt sodorva be.
Anna fáradt arcán a kimerültség mély barázdákat vájt, szemei tompán bámultak a szürke ködbe.Minden mozdulat, amivel a csomagjait emelgette, olyan volt, mintha ólomsúlyokat cipelne.
– Olcsvára megyek, a hátsó vagonba – nyújtotta át a jegyét rekedt hangon.Szinte úgy szólt, mintha egy hangszigetelt burkon keresztül jönne, átitatva fáradtsággal és belső szorongással.Az utolsó erejét összeszedve felcipelte magát a kocsira, ahol az ismerős, ázott vas és penészes fa szaga csapta meg az orrát.
A vonat döccenve elindult.A kerekek csikorogva tiltakoztak, mintha ők sem akartak volna ezen az áztató, szeles napon dolgozni.Az eső vadul kopogott az ablakokon és a tetőn, mintha valami monoton, végtelen dalt dobolna, ami egyszerre ringat és nyomaszt.
Kint a szántóföldek víz alatt álltak, a fák elmosódott árnyékai úgy tűntek fel, mintha egy szomorú akvarell képei lennének.Ritkán egy-egy düledező pajta, félholtra ázott falusi ház bukkant fel a semmiből.
Anna szinte üres kocsiban talált helyet.Leült az ablak mellé, kinyújtotta elnehezedett lábait, és egy pillanatra élvezte a pihenést.Mögötte egy fárasztó nap állt: a városi piacok végigjárása a falusi étkezdének szánt készletekért, véget nem érő sorok, zsörtölődő árusok, lökdösődő emberek.És mindez egy álmatlan éjszaka után.
Három éve voltak házasok Gáborral. Három éve reménykedtek.Három éve vártak, hogy gyerekük legyen.De a sors valahogy másképp rendelkezett.
Gábor sosem vádolta őt, sosem szólt szemrehányóan, de Anna a szíve mélyén mindig úgy érezte, mintha egy láthatatlan seb égetné.Egy üresség, ami sosem telt be.
Emlékezett a reggeli búcsúzásra:Gábor átölelte, mielőtt elindult volna a városba:
– Minden a maga idejében – súgta a fülébe, és finoman megcsókolta a halántékát. – Higgy bennem. A mi boldogságunk még előttünk áll.
Anna elmosolyodott a gondolatra.Igen, Gábor volt az ő biztos kikötője a zivataros élet tengerén.Egykor fiatal agronómusként került a falujukba, tele lelkesedéssel és tervekkel.Megszállottan dolgozott a földeken – és megszerette Annát.Az ő szorgalmát, szelídségét, nagy szívét.
Most már saját kis farmjuk volt: egyszerű, de virágzó.Ő pedig szakácsként dolgozott a helyi iskolai étkezdében.Az életük nem volt fényűző, de tele volt szeretettel.
A kocsiajtó hirtelen nyikorgása kizökkentette Annát a gondolataiból.
A nyíló ajtóban egy nő állt.Hosszú, sötét esőkabátja csuromvizes volt, a kapucni mélyen az arcába húzva.Annak ellenére, hogy az árnyékok eltakarták a vonásait, a mozdulatai alapján fiatal lehetett – nem sokkal idősebb, mint Anna.
A karjában két kicsi csomagot tartott.Két apró, alvó baba fejecske kandikált ki a takarók közül.
Két kisbaba.Ikrek.
A nő sietve körbenézett az üres vagonban.A tekintete megállapodott Annán, aztán – mintha meghozta volna a döntést – gyors léptekkel odasietett hozzá.
– Leülhetek ide? – kérdezte remegő hangon.
– Persze, tessék – felelte Anna, ösztönösen arrébb húzódva, helyet adva a nőnek.
Az idegen remegő kézzel helyezte le a csomagjait.Az egyik baba nyöszörgött álmában, a másik kisfiú halkan sírni kezdett.
– Csendesedj el, kincsem – suttogta a nő, lágyan ringatva őket.A hangjában egyszerre volt gyöngéd anyai szeretet... és mély kétségbeesés.
Anna szíve elszorult a látványtól.
– Milyen gyönyörűek! – mondta halkan, a szemét alig tudva levenni róluk. – Kisfiúk?
– Egy kisfiú és egy kislány – felelte a nő, kissé már megnyugodva. – Bence és Lilla. Nemrég töltötték be az egy évet.
Anna mellkasát ismerős fájdalom szorította össze.Mennyire vágyott ő is ilyen apró csodákra!Órákig nézte volna őket, olyan tiszták, olyan törékenyek voltak.
– Ön is Olcsvárára megy? – próbált beszélgetést kezdeményezni.
A nő nem válaszolt azonnal.Csak szorosabban ölelte a gyerekeket, majd az ablak felé fordult, ahol az esőcseppek összefolytak az üvegen.
Néma percek teltek el.Csak a vonat kattogása és a babák halk szuszogása hallatszott.
Hirtelen a nő visszafordult Annához.
A szeme – bár árnyékban volt – olyan volt, mint két égő fáklya.
– Van családja? – kérdezte élesen.
[ ]
Anna ösztönösen megérintette a jegygyűrűjét.
– Igen. Van férjem – felelte óvatosan.
– Boldog vele?
– Igen. Nagyon.
A nő elmosolyodott – de az a mosoly fájdalmas volt, keserű.
– És gyerekek? – fúrta tovább a kérdéseket.
Anna egy pillanatig hallgatott.Aztán suttogva válaszolt:
– Minden nap ezért imádkozunk.
A nő lehunyta a szemét, mintha valami fontos döntést hozna.Amikor újra megszólalt, a hangja alig volt több egy leheletnél:
– Én nem maradhatok. Ők... ők veszélyben vannak. Én üldözött vagyok.Ha velem maradnak, elpusztítják őket.
Anna döbbenten hallgatta.Már éppen mondani akarta, hogy hívjanak rendőrt, amikor a nő hirtelen rátette a hideg, remegő kezét a karjára.
– Ne! Semmilyen rendőrség! Nem érti... ezek az emberek mindent elérnek.Kérem, csak mentse meg őket!
A vonat lassítani kezdett.Közeledtek a következő állomáshoz.
A nő lázas sietséggel belenyomta a két gyermeket Anna karjába – olyan hirtelen, hogy Anna meg sem tudott mozdulni.Egy elnyűtt hátizsákot is a kezébe nyomott.
– Mit csinál? Álljon meg! – hebegte Anna.
– Maga jó ember. Tudom.Kérem... vigyázzon rájuk... – suttogta a nő könnyek között.
És mielőtt Anna bármit kérdezhetett volna, a nő már rohant is az ajtó felé.
Az állomáson eltűnt a viharos tömegben.Anna csak a nedves ablakon át látta, ahogy a sötét esőkabát elvész a szürkeségben.
A babák sírni kezdtek – először halkan, majd egyre hangosabban.
Anna gépiesen ölelte magához őket.A feje kavarogott.Mi történt?Mit csináljon most?
Anna reszkető kézzel bontotta ki a hátizsákot.
Pelenkák, két cumisüveg, pár váltás ruha... és egy megsárgult boríték.
Belül egy rövid, kapkodva írt üzenet:
"Nincs hová vinnem őket. Ha velem maradnak, meghalnak.Ön jó ember – láttam.Kérem, mentse meg őket.Bocsásson meg, ha tud.– Egy anya, aki csak jót akar."
Anna szíve összeszorult.A kisfiú – Bence – sírva kapaszkodott a kabátjába.A kislány – Lilla – halk hüppögéssel figyelte őt hatalmas, kék szemeivel.
– Ne féljetek, drágáim... – suttogta Anna. – Minden rendben lesz. Megígérem.
Olcsvárán Gábor várta őt, a régi lovaskocsijukkal.
Ahogy meglátta, egyből felfigyelt a különös "csomagra" a felesége karjában.
– Kik ezek? – kérdezte döbbenten.
– Kérlek... előbb menjünk haza – suttogta Anna, a könnyeivel küszködve.
Az úton mindent elmondott.
Gábor hallgatott.Komoran nézett előre, csak az öklei szorultak meg a gyeplőn.
Amikor hazaértek, a kis konyhában leültette Annát, a babák közé, és lassan így szólt:
– Ha a Jóisten így adta őket, akkor a mi dolgunk, hogy megóvjuk őket.Ők mostantól a mieink.
Anna zokogva borult a férje vállára.
Ők ketten – két egyszerű, szegény ember – most két életért lettek felelősek.
Az évek repültek.
Bence és Lilla gyönyörű gyerekekké cseperedtek.Tele voltak élettel, nevetéssel, kíváncsisággal.
A kis parasztház – ami egykor csendes volt – most nap mint nap zengett a gyerekzsivajtól.
Gábor tanította Bencét favágásra, szántásra, lóápolásra.Anna pedig Lillát sütésre, kertészkedésre, gondoskodásra.
Szegények voltak, de boldogok.
Egyik este a verandán üldögéltek, mikor Lilla hirtelen megkérdezte:
– Anya... miért nem hasonlítok rád?
Anna megsimogatta a kislány szőke haját.
– Mert te a nagymamámra ütöttél. Az ő szeme is olyan kék volt, mint az égbolt.
Bence, aki a közelben faragott egy fadarabot, huncutul közbeszólt:
– És nekem is ilyen nagymamám volt?
– Neked is – mosolygott Anna, elrejtve a szíve mélyén a fájdalmat.
Tizenhat év telt el.
Egyik nap, váratlanul, egy ismeretlen futár állított be.
Átadott egy vastag, elegáns borítékot – Bence és Lilla nevére címezve.
Benne egy levél:
"Ha ezt olvassátok, én már nem vagyok.Én voltam az édesanyátok.Nem azért hagytalak ott benneteket, mert nem szerettelek...Hanem mert csak így menthettem meg az életeteket.Most, amikor már biztonságban vagytok, átadom nektek, amit megőriztem számotokra.Egy birtok kulcsai, egy kis vagyon – és az életem minden maradéka, amit szeretettel rátok hagyok.Szeressétek Annát és Gábort – ők az igazi szüleitek a szív törvénye szerint.Örökké szeretlek benneteket.– Erzsébet Veres"
Mellékelve egy nagy, antik kulcscsomó és egy bankszámlákat tartalmazó mappa volt.
Bence és Lilla döbbenten néztek össze.
Aztán Annára és Gáborra.
Nem szóltak semmit.
Csak odarohantak hozzájuk, és úgy ölelték meg őket, mintha az életük múlna rajta.
– Ti vagytok a mi szüleink.Ti tanítottatok meg szeretni, élni, nevetni.És mindig azok is maradtok.
Anna könnyeitől nem látott, amikor suttogta:
– Mi is titeket. A világ összes kincse sem ér fel veletek.
A család nem adta el a birtokot.Újjáélesztették.Bence modern gazdaságot tervezett: üvegházak, bioföldek, állattenyésztés.Lilla pedig megnyitotta első kis éttermét, ahol a falu legfinomabb kenyerét és süteményeit sütötte.
Anna pedig...Minden reggel, amikor a napsugarak betöltötték a verandát, hálát adott az égnek.
A két gyermekéért.A férjéért.Az életért, amit a sors egy különös, viharos vonatúton ajándékozott nekik.
És ha néha, titokban, odanézett a nappaliban függő festményre – egy szomorú, de erős nő portréjára – csendesen azt suttogta:
– Köszönöm, Erzsébet. Köszönöm, hogy bíztál bennem.