Budapest, Terézváros – egy januári este
A hideg szél úgy csapott végig a Király utcán, mintha ostorral verte volna végig az utcát. A hó nem hullott, de a levegő éles volt, vágott, mint az elfelejtett szavak. Szandra hazafelé tartott a Szent István Kórházból, ahol már öt éve dolgozott onkológiai kutatóként. Nem volt még harminc, de a szeme alatt húzódó karikák idősebbnek mutatták.
Fáradt volt. De nem az a hétköznapi, megfőztem-mosogattam-fáradt vagyok érzés. Ez mélyebbről jött. Mint amikor valaki évek óta egyedül cipel egy titkot, amit senki nem kérdezett meg tőle.
A kapu előtt már a kulcsát kereste, mikor észrevette: valami ott van az ajtó előtt.
Valami – vagy inkább valaki.
Egy fonott babakosár állt a lábtörlőn, gondosan letakarva egy szürke gyapjútakaróval. És vele együtt ott volt a múltja is, egy kézírásos cetli formájában, ami a takaróra volt tűzve egy rózsaarany hajtűvel.
„Drága Szandra, vigyázz rá egy kicsit, csak ma estére! Megköszönném, ha nem okoznál jelenetet. Egyébként is, mindig is jobban értettél a kötelességekhez, mint én. Köszi előre is. – Petra”
Szandra keze megmerevedett. Egy pillanatig a fagyos levegő is csendesebb lett körülötte, mintha a város maga is visszatartotta volna a lélegzetét.
Petra. A húga. A csillogó, mindig középpontban lévő, mindenkit elbűvölő Petra. A nő, aki Instagramon élt, és aki Szandra szerint sosem nőtt fel igazán.
Lassan lehajolt. A takaró alatt egy csecsemő mozdult meg. Egy aprócska lány, körülbelül három hónapos lehetett. Rózsaszín rugdalózóban, márkás cumisüveggel az oldalán, és kis keze szorosan markolta a takaró szélét.
Szandra összeszorította az ajkait, felemelte a kosarat, és becsukta maga mögött az ajtót.
Bent a lakásban meleg volt. Csend. A régi tölgyfa padló alatt néha megnyikordult az emlékezet, de más nem zavarta meg a békét. Letette a kosarat a kanapé mellé, levette a sálját, kabátját, és csak ült egy darabig, nézte a babát.
– Te meg miért vagy itt? – kérdezte halkan. – Ő meg… hol a fenében van?
A lány nem válaszolt. Csak nézett vissza rá hatalmas barna szemekkel, és a szempillái megremegtek, mintha sírni készülne.
Aztán megtört a csend. Egy éles, reszelős sírás hasította ketté az estét.
Szandra felkapta. Nem értett a gyerekekhez. De értett a túléléshez.
Két órával és három YouTube-os babagondozós videóval később a lakásban tompa fény égett. Szandra a karjában ringatta a kislányt, aki épp elaludni készült.
Telefonja az asztalon pislákolt. Üzenet érkezett. Petra. Egy kép a belvárosi Károlyi-palota bálterméből. Arany fények, pezsgőspoharak, hófehér teríték.
„Évforduló vacsora a férjemmel! Minden tökéletes! Köszike, Szandi! ”
Szandra gépiesen olvasta el újra a cetlit.
„Nem okoznál jelenetet.”
Ez volt a mondat, ami megakasztotta.
„Azt hiszed, nem? Azt hiszed, nem fogok?” – suttogta, és valami megkeményedett benne.
Másnap délután, három óra húsz perckor Szandra ott állt a Károlyi-palota bejáratánál. Fekete szövetkabátban, haját kontyba tűzve, sminkje precízen, hűvösen elegáns. A babát egy hófehér takaróba bugyolálta, és a legújabb babahordozóban vitte magával – azt is Petra hagyta ott a kosárban, mintha egy termékbemutatón lenne.
A portás bizonytalanul nézett rá.
– Meghívó? – kérdezte udvariasan.
– Szilágyi Petra testvére vagyok – mondta Szandra, és a hangja olyan volt, mint egy üveg, amit épp most tettek le az asztalra. Tiszta. Kemény. Megdönthetetlen.
A portás hátralépett. – Akkor… fáradjon be.
A díszterem ajtaján túl lágy zongoraszó csengett, nevetések, koccintások. Szandra belökte az ajtót.
A szoba elnémult.
És akkor Petra meglátta őt.
Az arca először meglepődött, majd elfehéredett. A mosoly az arcán apró rángásokkal tűnt el.
– Szandra? – kérdezte, és az arca úgy torzult el, mint amikor valaki észreveszi, hogy a szépen terített asztal közepére valaki piszkos bakancsot tett.
Szandra nem állt meg az ajtóban. Egyenesen odament a főasztalhoz.
– Elhoztam valamit, amit itt felejtettél – mondta nyugodtan, és kibújtatta a gyereket a takaróból.
A vendégek összehúzták a szemöldöküket, Petra férje, Márk csak bámult.
A gyerek nyöszörgött, aztán Petra felé fordította a fejét.
– Mmmma... – mondta a maga kis módján, és az a hang, az a hang mindent megváltoztatott.
A hang, amit a baba kiadott, nem volt igazi szó, mégis úgy hatott, mint egy vád. A vendégek szinte mozdulatlanná dermedtek. Mindenki a kis testre szegezte tekintetét, aki most Petra felé nyújtózkodott.
Petra először hátrált egy lépést. Az arcán pánik és zavar keveredett. Próbált mosolyogni, de az ajkai megremegtek. A gyerek nyöszörgött, majd sírni kezdett.
– Szandra… – kezdte Petra, idegesen igazgatva a gyémánt fülbevalóját. – Ez most… nem alkalmas. Elég megalázó, amit csinálsz.
– Mégis melyik része az? – kérdezte Szandra. – Hogy a saját gyereked nem kívánatos a te „tökéletes” életképedbe? Hogy képes voltál őt egy kosárban hagyni a küszöbömön, mint egy elromlott csomagot?
Márk, Petra férje, közben felállt. Nézte a gyermeket, majd Petrára pillantott, és láthatóan nem értette, mi történik.
– Ez… Ez a mi lányunk? Petra, mi ez?
Petra próbált megőrizni valamit a méltóságából.
– Márk, én… én csak időre voltam szükségem! Még nem voltam kész. Nem tudtam, hogy elmondjam neked. A szülés nehéz volt, minden annyira gyorsan történt… Aztán a munka, a rendezvények, az egész életünk – nem akartam, hogy… elrontsa!
Szandra szinte felnevetett.
– Hogy elrontsa? A saját lányod?
A teremben egyre többen suttogtak. A legjobb barátnők, a partnerek, a PR-os ismerősök, mind, akik eddig csak a tökéletes házaspárt látták.
– Petra – lépett oda Márk, hangja halk, de reszkető. – Mikor született meg? Hogyhogy nem tudtam erről? Azt mondtad, elvetéltél...
Petra ekkor már nem próbált védekezni. Leült, és a fejét a kezébe temette. A kontya megbomlott, egy tincs a szemébe hullott, a sminkje elmaszatolódott.
Szandra odafordult Márkhoz. A gyermeket még mindig a mellkasán hordozta.
– A kislányod három hónapos. Én egy kórházi kutatásban vagyok benne nyakig, mégis többet törődtem vele egy este alatt, mint Petra azóta, hogy megszületett. És tudod miért? Mert valaki muszáj, hogy emberséget mutasson ebben az egész színjátékban.
Márk most már a gyerekhez lépett. A kislány nézte őt, és halkan gügyögött.
– Megfoghatom? – kérdezte.
Szandra bólintott, és óvatosan kivette a kicsit a hordozóból. Márk karjába helyezte, és a férfi zavartan, de óvatosan tartotta őt, mintha félne, hogy eltöri.
A kislány a zakójába markolt, és fejét a vállára fektette.
– Hogy hívják? – kérdezte, de nem Petrától. Szandrától.
– Lili – mondta Szandra. – Ez volt anyánk második neve. Azt hiszem, titokban így nevezte el. Legalább annyit megtett.
Márk elnézett Petra felé, aki most már csak sírt. Csendben, hangtalanul, mint akiből kiszivárgott minden önbizalom, minden illúzió.
– Hazaviszem őt – mondta Márk.
– Nem velem – válaszolta Petra, felemelve a fejét. – Tudom, hogy elrontottam mindent. El sem tudod képzelni, milyen volt az elmúlt hónapokban élni. Azt hittem, csak egy kis idő kell. Hogy majd belerázódok. De féltem. Mindentől féltem. És… gyáva voltam.
Szandra most már halkan beszélt.