A karácsony reggel ugyanolyan csendesen indult, mint mindig, ismerős nyugalommal. Aztán a férjem kibontott egy ajándékot, és egy pillanat alatt betört közénk a múltja. Ami ezután történt, örökre megváltoztatta, hogyan éljük meg az ünnepeket.
A férjemmel, Greggel olyan életet építettünk, ami stabilnak tűnt, magától értetődőnek, amit nem kellett túlmagyarázni. Volt egy közös gyerekünk, és egészen addig hittem, hogy köztünk a bizalom az alapja mindennek. Ez a hit sokáig megingathatatlan volt, egészen addig a váratlan pillanatig az ünnepek előtt, amikor Greg múltja hirtelen testet öltött, és mindent elfordított egy kicsit a helyéről.
Tizenkét éve voltunk együtt. Ennyi idő alatt az életünk olyan ritmusba rendeződött, ami otthonos és szinte szent volt. A bevásárlólista mindig a hűtőre ragasztva lógott, a félbehagyott puzzle hetekig a nagy asztalon terpeszkedett, és olyan belső poénjaink voltak, amiket rajtunk kívül senki nem értett volna.
A napjaink tele voltak apró rutinokkal: kávésbögrék a kocsi pohártartójában az iskolába rohanásnál, születésnapi vacsorák ugyanabban az olasz étteremben, ahová már tíz éve jártunk, és néha egy-egy spontán esti program, ha sikerült kiszakadnunk a hétköznapokból. Vasárnaponként a legnagyobb vita rendszerint azon ment, hogy palacsinta vagy gofri legyen reggelire.
Nem voltunk látványosak vagy drámaiak. Csendesen éltünk. De azt gondoltam, ez a csendes stabilitás egyfajta kincs.
A lányunk, Lila, tizenegy éves volt. Az apja finom lelkét örökölte, az én magabiztosságommal keverve. Még hitt a Mikulásban, vagy ha már nem is teljesen, hitt abban, hogy jó hinni valamiben. Minden évben írt egy köszönőlevelet, és a süti mellé tette.
Az idei cetlire ezt írta: „Köszönöm, hogy ennyire próbálkozol.” Kicsordult a könny a szememből.
A tavalyi karácsonyt úgy képzeltem, mint az összes korábbit. Meleg, ismerős hangulat, a szokásos, kedves káosz: összegabalyodott szalagok, kilöttyent forró csoki, nevetés mindenhol. Egy héttel előtte viszont érkezett valami, ami csendben, szinte észrevétlenül repesztette meg ezt az elképzelést.
Egy kisméretű doboz volt, elegáns, krémszínű papírba csomagolva, tapintásra puha, szinte bársonyos. Feladó nem volt rajta, csak Greg neve, szépen, kerek, nőies betűkkel, amiket nem ismertem fel.
Egy apró csomag, ismeretlen kézírással
A konyhapultnál állva válogattam szét a leveleket, amikor észrevettem. „Figyelj, jött valami neked” szóltam oda.
Greg a kandallónál igazgatta a girlandot. Lassan odajött, átvette a dobozt, aztán hirtelen megállt. A hüvelykujjával végigsimította a kézírást, mintha abban lenne egy üzenet, amit csak ő ért. Aztán kimondott egyetlen nevet, és mintha kihúzták volna a levegőt a szobából.
„Callie.”
Ezt a nevet több mint tíz éve nem hallottam.
Greg egyszer beszélt róla, nagyon régen. A kapcsolatunk elején, egy nyári estén, amikor a fűben feküdtünk, elmesélte a főiskolás barátnője történetét. Az első szerelmét.
A lány volt az, aki elhitette vele, hogy a „mindörökké” létezik, aztán ugyanazzal a mozdulattal szét is törte ezt a hitet.
Greg akkor azt mondta, Callie a diploma után szakított vele, igazi indok nélkül. Összezuhant tőle, ezt bevallotta. Azt is mondta, hogy amikor találkozott velem, akkor értette meg, milyen az, amikor a szerelem nem csak szép történet, hanem stabil is.
Callie-val a húszas évei elején teljesen megszakította a kapcsolatot, és soha többé nem hozta szóba.
A „nagy első szerelem”.
„Miért küldene most valamit?” kérdeztem.
Nem válaszolt. Odasétált a fához, és a dobozt egyszerűen betolta a többi ajándék közé, mintha csak egy újabb csomag lenne a sok közül. De az nem „csak egy csomag” volt. Azonnal éreztem. Valami finoman elmozdult közöttünk, még ha szavakra se tudtam volna bontani.
Nem faggattam. Lila annyira izgatott volt a karácsony miatt, hogy esélye sem volt bármit is észrevenni, én pedig nem akartam elvenni az örömét. Kézzel készített adventi naptárán naponta ragasztott egy új csillogó matricát. Ez volt a kis világa, amit nem akartam kipukkasztani.
Elengedtem. Vagy legalábbis úgy tettem, mintha.
Karácsony reggel mindent megváltoztatott
Eljött a karácsony reggel, a szokásos, megnyugtató díszletekkel. A nappali fénnyel telt meg a színes izzóktól, a sütőből friss fahéjas csiga illata áradt ki. Lila addig nyafogott, míg belementünk a páros pizsamába: piros flanel nadrág apró rénszarvasokkal. Greg morgolódott miatta, de végül mosolyogva adta meg magát, csak hogy Lila boldog legyen.
Felváltva bontogattuk az ajándékokat. Lila minden csomagnál sikított az örömtől, még a zokninál is, mert „a Mikulás tudja, hogy a bolyhosat szeretem”. Greg tőlem egy ezüst karkötőt kapott, amit egyszer bekarikáztam egy katalógusban, aztán el is felejtettem. Ő pedig adott nekem egy zajszűrős fejhallgatót, amire már hónapok óta szemet vetett.
Nevettünk, szórakoztunk, és úgy tűnt, minden a helyén van. Aztán Greg kinyúlt Callie csomagjáért.
A kezét láthatóan remegés fogta el. Próbálta leplezni, de én láttam. Lila közelebb hajolt, azt hitte, tőlünk kapta. Én visszatartott lélegzettel figyeltem, ahogy leszedte a papírt.
Abban a pillanatban, hogy felemelte a doboz tetejét, valami benne összetört.
Elsápadt. A szeme azonnal megtelt könnyel, olyan gyorsan, hogy esélye sem volt visszatartani. A könnyei végigcsorogtak az arcán, halk, hosszú patakokban. A teste megfeszült, mintha megállt volna az idő.
„Mennem kell” suttogta, a hangja foszladozó cérna volt.
„Apa?” kérdezte Lila értetlenül. „Mi történt?”
„Greg” szóltam rá, próbáltam nem pánikolni, „hova mész? Karácsony van. Mi meg itt vagyunk, a családod.”
Nem válaszolt.
„Apa?”
Hirtelen felállt, a dobozt a kezében szorongatva. Letérdelt Lila elé, két tenyérbe fogta a lányunk arcát, és gyengéden megcsókolta a homlokát.
„Nagyon szeretlek, kincsem” mondta halkan. „Apának most el kell intéznie valami fontosat, jó? Ígérem, visszajövök.”
Lila bólintott, de a szemében megvillant a félelem. Még erősebben szorította a plüssét.
Greg sietve a hálószobánkba ment. Én utána.
„Mi történik?” álltam elé az ajtóban. „Megijesztesz.”
Felkapott egy farmert és egy pulóvert, kézremegéssel húzta fel a cipzárt, rám se nézett.
„Greg, beszélj velem. Mi volt a dobozban?”
„Nem tudok még” felelte. „Előbb értenem kell az egészet.”
„Mit akarsz érteni?” felemeltem a hangom. „Ez a közös életünk. Nem állhatsz fel csak úgy válasz nélkül.”
Végre a szemembe nézett. Fehér volt az arca, a szeme vörös, mintha hetek óta nem aludt volna.
„Sajnálom” mondta halkan. „Kérlek. Ezt most egyedül kell megoldanom.”
Felkapta a kabátját, és kiment. Karácsony napján.
Az ajtó finoman csukódott, mégis hangosabbnak tűnt, mint egy dördülő ajtócsapás.
Lila és én ott maradtunk a nappali közepén, némán. A karácsonyfa fényei tovább pislogtak, a sütőben odaégett a fahéjas csiga, az idő pedig lassan, sűrűn vánszorgott.
Lilának azt mondtam, apa sürgős dolgot intéz, és hamar jön. Nem sírt, de alig szólt.
Én közben ötpercenként néztem a telefonom. Nem hívott. Nem írt.