Randiztam, amikor kihozták a számlát. A pincérnő csendesen annyit mondott: uram, a kártyáját elutasították. A párom elsápadt a zavarodottságtól, és a levegő megfeszült köztünk. Nem szóltunk szinte semmit, csak szedelőzködtünk, hogy távozzunk. Büszkeség és bizonytalanság ült ránk, és nem tudtam, mi lesz a vége az estének.
Aztán, ahogy kiléptünk, valami váratlan történt.
A pincérnő utolért, finoman megérintette a karom, és halkan a fülembe súgta: „Hazudtam.”
Összezavarodtam. A kezembe nyomott egy összehajtott blokkot, majd visszasietett. A szívem hevesebben vert, miközben széthajtottam a papírt. Kapkodó, sietős kézírás, mindössze két szó, semmi több: „Add tovább!”
Az a két szó mindent átírt bennem az estéről.
Emlékeztetett rá, hogy a kedvesség a legváratlanabb pillanatokban ragyog a legfényesebben.
Később kiderült, hogy a pincérnő észrevette a randipartnerem feszengését, és csendben kiegyenlítette a számlát.
Megkímélt minket a szégyentől és a felesleges magyarázkodástól.
Nem a pénzről szólt, és nem a kártyáról. Emberségről, figyelmességről és együttérzésről.
Az este több lett, mint egy találkozó, egy emlék lett arról, hogy mennyi jóság él az emberekben.
Azóta magammal hordom azt a két szót, mint egy apró jelképet. Reményt ad, bátorít, és arra emlékeztet, hogy nem vagyunk egyedül.
Az élet időnként kényelmetlen helyzeteket hoz, és próbára tesz. Ilyenkor azok számítanak, akik melegséggel és nagylelkűséggel lépnek közbe. Lehet nagy gesztus, lehet csendes, háttérben maradó segítség.
A lényeg ugyanaz, a kedvesség felemel és gyógyít.
Mi lenne, ha ma te is tennél egy apró jót valakivel? Néha elég két egyszerű szó, és valakinek megváltozik a története.