A nevem Gregory Watson, az ötvenes éveim elején járok. Több mint húsz éve élek ebben a környékben. Nyolc éve veszítettem el a feleségemet, Margaretet rák miatt, azóta csak én és az unokám, Harry maradtunk. Harry okos fiú, ösztöndíjjal tanul egy másik városban, és csak az ünnepekre jön haza. Így a legtöbb időt egyedül töltöm. Csendes itt az élet, és megszerettem ezt a nyugalmat.
Ez azonban megváltozott, amikor Jack a fiával, a húszas évei elején járó Drew-val beköltözött a szomszéd házba. Már az első pillanattól éreztem, hogy valami nincs rendben vele. Volt benne egyfajta öntelt fellépés, amitől a hideg is kirázott. De csak akkor kezdődtek igazán a gondok, amikor elkezdett az én kijelölt parkolóhelyemre állni.
– Szia, Jack – szóltam először barátságosan. – Ez a hely az enyém, egyértelműen fel van tüntetve.
Jack csak vállat vont, és egy félmosollyal annyit mondott: – Nem láttam rajta a nevedet. – Azzal elsétált.
Először elengedtem, azt gondoltam, egyszeri eset. De újra és újra megtörtént. Mindannyiszor udvariasan kértem, hogy álljon el, ő pedig mindig félvállról vette. Pedig ez a parkolóhely nekem létfontosságú: krónikus lábfájdalom miatt bottal járok, és ez van legközelebb az ajtómhoz. Legutóbb már keményebben szóltam rá. Dörömböltem az ajtaján, mert elfogyott a türelmem.
– Jack, azonnal el kell állnod. Nem tudok messzebb parkolni, túl fájdalmas lenne annyit gyalogolni.
Ő csak forgatta a szemét, de végül elállt. Azt hittem, ezzel vége. Mekkora tévedés!
Másnap reggel rémálom várt: az autómat teljes egészében ragasztószalag borította, lökhárítótól lökhárítóig. Hitetlenkedve bámultam, a vérem forrt.
– Ez most komoly?! – kiáltottam az üres utcába. – Ki képes ilyesmire?
Tudtam, hogy Jack és a sunyi fia, Drew az. Úgy gondolták, megfélemlítenek, hogy feladjam a helyemet. Szó sem lehet róla. Elővettem a telefonomat, és rengeteg fotót készítettem bizonyítékként. Aztán az egész délelőttöt azzal töltöttem, hogy levágjam a szalagot. Fárasztó és dühítő munka volt, de nem hagytam, hogy fölém kerekedjenek.
Később aznap felhívtam a pár házzal arrébb lakó fiatal barátomat.
– Noah, szükségem van a segítségedre.
Noah és a testvére, Kris nagyszerű srácok. Pár éve autóbalesetben elveszítették a szüleiket, és most a nagymamájuknál, Kellynél élnek. Amikor elmeséltem Kellynek, mit művel az új szomszéd, felháborodott, és azonnal felajánlotta az unokái segítségét.
– Mit tehetünk, Mr. Watson? – kérdezte Noah, szemében aggodalom és kíváncsiság csillogott.
Elmosolyodtam, miközben a terv kezdett összeállni a fejemben.
– Megtanítjuk Jacknek, milyen, ha visszakapja a saját orvosságát.
Munka után pár helyre beugrottam: beszereztem lebomló csillámpor-bombákat, műanyag flamingókat és olcsó szélcsengőket. Végig elképzeltem Jack és Drew arcát, amikor meglátják a meglepetést.
Aznap éjjel nekiláttunk. Először a fiúkkal szétterítettük a lebomló csillámport Jack kertjében. A parányi, csillogó darabkák mindenhová beültek, bosszantó takarítanivalót hagyva maguk után.
– Noah, a virágágyásoknál se spórolj! – súgtam nevetve.
– Meglesz, Mr. Watson – vigyorgott Noah, miközben újabb marék csillámot hintett a bokrok közé.
Ezután a kertet telepakoltuk rózsaszín műanyag flamingókkal. Úgy rendeztük el őket, hogy az ajtónyitáskor rögtön ez a rikító látvány fogadja.
– Ez zseniális lesz – kuncogott Kris, miközben elhelyezte az utolsó flamingót. – Nem fogja érteni, mi történt.
Végül olcsó, hangos szélcsengőket akasztottunk a ház köré. Alighogy végeztünk, feltámadt a szél, és csilingelő, zörgő koncertbe kezdtek.
– Tökéletes időzítés – nevetett Kris.
Késő éjszaka fejeztük be, és elégedetten néztem végig a művünkön.
– Na, fiúk, most jöjjön Jack leckéje – mondtam, és megveregettem a vállukat.
Másnap reggel alig vártam a reakcióját. Nem is kellett sokáig. Hét óra körül ajtócsapódást hallottam.
– Mi a fene ez?! – ordította Jack.
A függöny mögül lestem, alig tudtam visszafojtani a nevetést.
– Mi történt, apa? – rohant ki Drew a kiáltásra.
Jack döbbenten állt a verandán. Az udvar szikrázott a csillámtól, a flamingók őrszemként sorakoztak, a szélcsengők pedig vidáman zörögtek. Próbálta felmérni, hol kezdje.
Nem bírtam tovább, kiléptem, mintha semmit sem tudnék.
– Jó reggelt, Jack. Szép nap, igaz? Elég nagy rendetlenség nálad.
Jack villámokat szóró tekintettel rám meredt.