– Ezt te csináltad?

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – vontam vállat. – Talán érdemes lenne kicsit figyelmesebbnek lenni a szomszédokkal.

 

Mielőtt Jack válaszolhatott volna, kopogás hallatszott az ajtaján. Két rendőr állt ott komor arccal – mindez az én telefonhívásomnak köszönhetően.

– Jack Patterson úr? – kérdezte az egyik.

– Igen, én vagyok – felelte Jack, és az idegesség helyét hirtelen zavart átvette.

– Szeretnénk beszélni önnel néhány közelmúltbeli esetről – folytatta az egyik tiszt. – Panaszt kaptunk, hogy kijelölt parkolóhelyre áll, és megrongált egy járművet.

Jack arca elsápadt.

– Megrongáltam? Én nem…

A rendőr felemelt egy csomag fényképet.

– Bizonyítékunk van arról, hogy ön és a fia ragasztószalaggal betekerték Watson úr autóját. Ráadásul kamerafelvétel is készült.

 

Jack hebegve próbált magyarázkodni.

– De… de az udvarom! Nézzék meg!

A rendőr a fejét rázta.

– Most a parkolásról és a rongálásról van szó. Be kell jönniük az őrsre. Ön is, fiatalember.

 

Ahogy Jack-et és Drew-t elvezették, elégedettség hullámzott át rajtam. Az igazság érvényre jutott. A parkolóhelyem szabad maradt, és többé senki sem merte elfoglalni.

 

Később aznap Noah, Kris és Kelly átjöttek, hogy együtt ünnepeljünk. Kelly szorosan átölelt.

– Annyira örülök, hogy vége, Greg. Nem érdemelted meg ezt a sok kellemetlenséget.

– Valóban nem – bólintottam mosolyogva a gyerekekre. – Nektek köszönhetően végre nyugodtan parkolhatok.

Noah vigyorgott.

– Bármikor, Watson úr. Mindig számíthat ránk.

Kris hozzátette:

– Igen, és ha valaha újra próbálkozik, mi készen állunk.

 

Az est további része nevetéssel és jókedvvel telt. Jack rémálma véget ért, és éreztem, hogy visszatér a béke az életembe. Amikor Noah-t és Kris-t néztem, ahogy tréfálkoznak, nem tudtam nem arra gondolni, milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen nagyszerű szomszédaim vannak.

Néhány héttel később Harry hazajött az ünnepekre. A ház megtelt családi és baráti melegséggel. Noah, Kris és Kelly is átjöttek, mindannyian a kandalló köré gyűltünk.

– Na, mi az a nagy történet, amiről csak foszlányokat hallottam? – kérdezte Harry kíváncsian mosolyogva.

Felnevettem, és megveregettem a kanapé melletti helyet.

– Ülj le, Harry. Ez tetszeni fog.

Mindannyian sorban meséltük el a történetet, részletezve és újra nevetve a legjobb pillanatokon. Noah heves mozdulatokkal mutatta be a csillámporos tervet, Kris utánozta Jack döbbent arckifejezését, amikor meglátta a flamingókat, Kelly pedig csillogó szemmel fűzte hozzá a saját megjegyzéseit. Harry figyelmesen hallgatta, szeme egyre nagyobbra nyílt minden fordulatnál.

– Hihetetlen! Ezt tényleg megcsináltad, papa?

Bólintottam, fülig érő mosollyal.

– Bizony. És látnod kellett volna az arcát, amikor megérkeztek a rendőrök.

Harry felnevetett.

– Zseniális! Bárcsak itt lehettem volna.

– Imádtad volna – mondta Kris hátradőlve. – Olyan volt, mintha egy filmből lépett volna elő.

– Úgy hallottam, jókora bírságot kellett fizetniük, és végleg elköltöztek a környékről – tette hozzá Noah.

– Annál jobb – bólintott Kelly. – Most már mindannyian nyugalomban élhetünk, igaz, Greg?

– Így van – feleltem, meleg mosollyal.

Ahogy telt az este, további történeteket osztottunk meg, emlékeket idéztünk fel, és terveket szőttünk a jövőre. A ház megtelt nevetéssel és szeretettel, olyan igazi, családias légkörrel, amit csak a legközelebbi barátok és szerettek tudnak adni.

Végül rájöttem, hogy ez az egész nem csupán a parkolóhelyem visszaszerzéséről vagy Jack és Drew leckéztetéséről szólt. Sokkal inkább arról a kötelékről, amit mi itt együtt megéltünk, és azokról az emlékekről, amelyeket közösen teremtettünk. Ez tette igazán különlegessé az egészet.

A cikknek az eleje!