– Andris története, aki hajléktalanként felfedezte az apja múltjának titkát Egy hideg reggelen egy hajléktalan fiú egy elhagyott pénztárcát talált. De nem a pénz döbbentette meg – hanem a fénykép benne. Egy kép róla. Hogy került oda? Kié a tárca? És mit jelent mindez? Ami ezután történt, nemcsak az ő életét, de másokét is gyökeresen megváltoztatta...
A 13 éves Bálint Andris aznap is kóválygott Budapest belvárosában. A lámpák fénye megcsillant a pocsolyákban, az emberek gyors léptekkel haladtak el mellette, és senki sem figyelt fel a vézna fiúra, aki egy parkoló sarkában húzta meg magát.
– Visszamenjek a gyermekotthonba? – motyogta maga elé. – Nem... apa sosem akarta, hogy ott éljek...
Andris apja, Szűcs Zoltán, két éve halt meg rákban. Azóta Andris árván maradt, és nevelőotthonba került. Az intézet falai között fojtogatónak érezte a légkört – úgy érezte magát, mint egy ketrecbe zárt madár. A többi gyerekkel sosem jött ki, az éjszakák hidegek voltak, a nappalok meg kiszámíthatatlanok.
Egyik este, mikor mindenki már aludt, Andris kilopakodott a vészkijáraton át, és futni kezdett – se cél, se irány, csak a menekülés. Azóta az utcán élt, néhány hozzá hasonló fiúval. Együtt aludtak bevásárlóközpont mögötti betonpárkányokon, és reggelenként próbáltak valami kis pénzt szerezni.
– Hé, ébredj már fel! – hallotta Andris valakinek a hangját.
Félálomban nyitotta ki a szemét. Három fiú állt körülötte, egyikük egy műanyag palackot nyújtott felé.
– Tessék, igyál, haver. Tök sápadt vagy.
– Köszi... azt hiszem, tegnap este elájultam – felelte Andris halkan.
A fiúk, akik közül a legidősebb is csak 15 lehetett, megértették a helyzetét. Együtt gyűjtöttek némi aprót, és meghívták reggelire. Aztán megmutatták neki a „lakhelyüket” – egy parkolóház mélygarázsának sarkát.
– Maradhatsz velünk, ha akarsz – mondta Marci, a legidősebb.
Andris először érzett valami halvány összetartozást. Talán ez volt az első alkalom apja halála óta, hogy nem érezte teljesen egyedül magát.
Egyik este, mikor Andris hosszú nap után hazaért – mármint vissza a parkolóhoz –, valami furcsa dolgot vett észre az egyik oszlop tövében. Egy sötétbarna bőrtárca hevert a földön.
Körbenézett. Senki sem volt a közelben.
– Valaki elejtette – morogta, és felvette.
Kinyitotta. A tárcában volt legalább harmincezer forint, néhány bankkártya, csekkek... és egy régi, megsárgult fénykép. Ahogy ránézett, megdermedt.
A képen ő volt. Legalábbis egy öt-hatéves kori portréja. Ugyanaz a szürke kardigán, amit apja születésnapján viselt. Ez lehetetlen...
– Mi a fene? – suttogta. – Ez... ez rólam van.
Zavarodottságában leült a földre. Hogy került ez a kép egy idegen pénztárcájába? Ki lehet a tulajdonos? És miért őrzi valaki a képét?
Nem lopta el a pénzt. Az apja szavai visszhangzottak a fülében:„Soha ne lopj, fiam. Ha nehéz is, mindig válaszd az igaz utat.”
Másnap reggel Andris elindult, hogy megtalálja a tulajdonost. A tárcában talált egy névjegykártyát:
Dr. Nagy TamásIgazgató – JNT Holding Kft.Andrássy út 72.Budapest
Andris elindult a címre. A belvárosi irodaépület monumentális volt, ő pedig kicsinek és koszosnak érezte magát a márványlépcső előtt. Mégis bement, és megszólította a portást.
– Üdvözlöm. Dr. Nagy Tamással szeretnék beszélni.
A biztonsági őr végigmérte.
– Mégis... mi dolgod lenne egy ilyen emberrel, kölyök?
– Vissza akarom adni a pénztárcáját. Tegnap találtam.
A portás elkomorult, majd kitépte a tárcát Andris kezéből.
– Na persze... és most várod a jutalmat, mi? Tipikus. Agyafúrt kis tolvaj vagy!
– Nem, tényleg megtaláltam! Nézze meg a képet benne! Az én arcom van rajta! – próbált védekezni Andris.
A biztonsági őr nem hitt neki. Hívott valakit, aki elvitte Andrist – vissza a gyermekotthonba, ahonnan megszökött.
[ ]
Amikor visszavitték az otthonba, Andris nem ellenkezett. Bár a gyomra görcsben állt, belül már készült a következő szökésre. Az igazgatónő, Kiss Erzsébet örült, hogy előkerült.
– Bálint, azt hittük, már valami szörnyűség történt veled! – csapta össze a kezét. – A rendőrség is kereste már!
– Jól vagyok… csak… nem bírtam már ott bent – motyogta Andris, miközben a cipője orrát bámulta.
– Ez nem így megy, kisfiam – mondta szelíden az igazgatónő. – Itt biztonságban vagy. Majd meglátod, idővel megszokod.
De Andris tudta, hogy nem így lesz. Ő nem akart megszokni semmit – választ akart. Tudni akarta, hogy miért van róla kép egy idegen tárcájában. Az a fotó nem valami véletlen… az apja is ott lehet a történetben. Még ha már nincs is az élők sorában.
Két nap telt el.
A harmadik napon, reggel kilenc körül egy sötétkék Audi gördült be az otthon udvarára. Az ablakai sötétítettek voltak, a rendszáma meg céges. A sofőr kiszállt, majd udvariasan odament az irodába. Néhány perc múlva Kiss Erzsébet jött ki az ebédlőbe, ahol Andris az ablakpárkányon üldögélt.
– Bálint, vendéged érkezett – mondta, és finoman biccentett.
Andris meglepődött. Vendég? Neki? Ki lehet az?
Amikor belépett a látogatószobába, ott állt egy elegáns, ötvenes férfi. Szürke öltöny, fehér ing, sötétkék nyakkendő. Komoly, de meleg tekintet.
– Jó napot... maga Dr. Nagy Tamás? – kérdezte Andris tétován.
A férfi bólintott. De amint megpillantotta a fiút, valami megtört benne.
– Istenem… Te vagy az? Te vagy az a kisfiú a képről… – motyogta megremegő hangon.
– Igen. Én vagyok. Megtaláltam a pénztárcáját. Csak azt nem értem, hogy miért van benne rólam fotó. Soha nem találkoztunk.
Tamás lesütötte a szemét. Aztán lassan leült az egyik székbe, és intett Andrisnak is, hogy csatlakozzon.
– A neved Bálint Andris, igaz?
– Az édesapád... Zoltán... barátom volt.
Andris arca megfeszült.
– Azt mondja, ismerte apámat?
– Több volt ő nekem, mint barát – kezdte Tamás. – Gyerekkorunk óta együtt voltunk. Együtt nőttünk fel, együtt fociztunk, együtt nevettünk. És... együtt szerettünk bele ugyanabba a lányba.
Andris megdöbbent.