– Az anyukámba?
Tamás bólintott, és egy fájdalmas mosoly futott végig az arcán.
– Igen. Erika volt az a lány. Mindketten szerelmesek voltunk belé, de ő végül apádat választotta. Én pedig... elutaztam. Elhagytam az országot. El akartam felejteni a múltat.
– Akkor honnan van nálad a képem?
Tamás elcsukló hangon folytatta:
– Sok évvel később kaptam egy levelet. Apádtól. Azt írta, hogy bajban van. Megbetegedett, és nem sok ideje maradt. Elvesztette Erikát… és egyedül nevelt téged. Azt kérte, ha valami történne vele, segítsek neked. Mellékelte a képedet is. Ez volt az utolsó kérés tőle.
Andris szeme megtelt könnyel.
– De maga nem jött. Nem volt ott a temetésen sem. Apám teljesen egyedül halt meg.
Tamás lehajtotta a fejét.
– Igazad van. Gyáva voltam. Nem akartam újra szembesülni a fájdalommal. Elhessegettem a levelet, eldugtam a fiók mélyére. De mindig bántott a dolog… és sosem tudtam megbocsátani magamnak.
Csend lett. A fiú szíve gyorsan vert. Tamás lassan elővette a pénztárcáját.
– A fényképedet mindig magamnál hordtam. Talán azért, mert nem akartam elfelejteni, hogy van valaki, akinek tartozom valamivel.
Andris meg sem tudott szólalni. Egy világ dőlt össze benne – és egy másik éppen születőben volt.
– Miért jött most? – kérdezte halkan.
Tamás ránézett, és azt mondta:
– Azért, mert a képem végül visszatalált hozzám. És ez nem lehet véletlen. Úgy érzem, még mindig van dolgom veled, Andris.
A beszélgetés után Andris nem tudott aludni. A szobájában forgolódott, bámulta a plafont, a szíve pedig úgy vert, mintha még mindig ott ülne Tamással szemben. Olyan volt az egész, mint egy álom – vagy inkább egy fura mese, ahol a hajléktalan fiú nem kincset, hanem múltat talál.
Másnap reggel Tamás újra megjelent.
Ezúttal nem egyedül jött, hanem egy ügyvéddel.
– Szeretném hivatalosan örökbe fogadni Bálint Andrist – mondta Kiss Erzsébetnek, aki ledöbbent a hír hallatán.
– Maga… biztos benne? – kérdezte az igazgatónő.
Tamás bólintott. – Nemcsak biztos vagyok benne. Tudom, hogy ezt kell tennem. Tartozom neki – és a régi barátomnak is.
Az eljárás hónapokig tartott. Az otthonban pszichológus beszélgetett Andrissal, a gyámhivatal interjút készített Tamással, háttérellenőrzés, lakásvizsgálat, jövedelemigazolások… Andris mindennap számolta a napokat. Tamás minden héten eljött hozzá, hozott könyveket, ruhát, focilabdát. De legfőképp időt. És figyelmet. Valamit, amit már nagyon régen senki.
Egyik délután, mikor Andris a lépcsőházban várta, Tamás egy borítékot nyújtott át neki.
– Ez a leveled.
– Milyen levél?
– A levél, amit az édesapád küldött nekem. Amit… amit sokáig elrejtettem. De most már nálad a helye.
Andris remegő kézzel bontotta fel. A boríték megsárgult a tárolástól, a papír kissé foltos volt. A tinta még mindig jól olvasható volt.
„Kedves Tamás,Ha ezt a levelet olvasod, már nem vagyok sokáig ezen a világon.A fiam, Andris, mindennél fontosabb számomra. Tudom, hogy egykor gyűlöltél engem, de ha valaha is jelentettem neked valamit, kérlek... vigyázz rá.Nem kérek mást. Csak azt, hogy ő ne kerüljön utcára.Ő nem hibás semmiért. Ő tiszta.– Zoltán”
Andris zokogva borult Tamás vállára. Az évek fojtott fájdalma, a gyász, a magány, a harag… mind kiszakadt belőle.
– Sajnálom, Andris – suttogta Tamás. – Elkéstem… de most már itt vagyok.
Három hónappal később a bíróság hivatalosan is jóváhagyta az örökbefogadást.
Bálint Andris neve ezután Nagy Andris lett.
Új iskolába járt, új lakásba költözött. Tamás saját hálószobát rendezett be neki, ahol a falon ott lógott az a bizonyos fénykép – most már bekeretezve. A polcon pedig ott állt Zoltán egy képe is, mosolyogva, még a régi időkben. Apa és fia… most újra együtt. Legalább lélekben.
Egy este vacsora után Tamás így szólt:
– Tudod, mindig azt hittem, hogy a siker és a pénz a legnagyobb dolgok az életben. De tévedtem.
– És most mit gondolsz? – kérdezte Andris egy falat rántott hús után.
Tamás elmosolyodott.
– Most már tudom, hogy a legnagyobb kincs egy gyerek mosolya, egy ölelés… és az, hogy helyrehozhatjuk, amit egyszer elrontottunk.