Álmában hosszú kórházi folyosón sétált. A távolból Zsófi közeledett, karjában Martinnal, mellettük Dénes. Mindannyian mosolyogtak, ő pedig próbált mondani valamit, de nem jött ki hang a torkán…

Másnap reggel Zoltánt gyereknevetés ébresztette. Álmosan pislogva nézett az órára: majdnem kilenc. Az alsó szintről halk kiáltások szűrődtek fel.

– „Martin, ne menj oda, megütöd magad!” – hallotta Zsófi hangját.

Zoltán gyorsan kelt fel, megdörzsölte a szemét, és lesietett a nappaliba. Az ott látott kép mosolyt csalt az arcára: Martin, már száraz pizsamában, bizonytalanul lépegetett a szőnyegen, kacagva próbált felfedezni mindent, amit csak ért. Zsófi gyors léptekkel követte, nehogy nekimenjen a lépcsőnek.

– „Jó reggelt” – köszöntötte a nő kissé zavartan, amikor meglátta Zoltánt.

– „Jó reggelt” – ásított vissza ő is, álmosan, de mosolyogva. – „Nem kell elnézést kérni, a gyerekek mindig ilyenek.”

Ekkor Dénes is megjelent a lépcső tetején, pokrócba bugyolálva, kócos hajjal. Arcán halvány pír, szemei már nem annyira fáradtak.

– „Apu, kik ezek?” – kérdezte óvatosan.

– „A vendégeink, Dénes. Ismerd meg Zsófit és a kisfiát, Martint. Tegnap éjjel megmentettük őket a hóviharból.”

Dénes köhögött egyet, aztán elmosolyodott. Odament, és leguggolt Martin elé, aki épp egy papucsot rágcsált.

– „Szia, te pici, miért vagy ilyen apró?” – viccelődött. Martin felnézett rá, nevetett, és odamasírozott hozzá, mint egy kis pókember.

Zsófi figyelte őket, arcán vegyes érzésekkel – örömmel, de aggodalommal is. Vajon nem zavarják őket? – kérdezte magában. De Dénes mosolya, Martin kacagása, és Zoltán nyugodt jelenléte megnyugtatták.

– „Megcsinálom a reggelit” – ajánlotta Zoltán. – „Dénes, ha szeretnél, vigyázhatsz Martinra egy kicsit. Zsófi, jössz segíteni?”

– „Természetesen. Csak lefektetem Martint egy percre.”

– „Hagyd csak itt. Dénes majd figyel rá.”

– „Tényleg figyelek, anya... ööö... izé, Zsófi” – javította ki magát a fiú pirulva.

A konyhában Zoltán elővett tojást, krumplit és házi kolbászt. Zsófi azonnal segíteni kezdett – megmosta a zöldségeket, előkészítette a serpenyőt.

– „Köszönöm, hogy itt lehetünk. Nem tudom, meddig... de igyekszem megoldást találni.”

– „Ne siessen sehová. Maradjanak, amíg csak szeretnének. Ha akar, elviszem önöket a városba, a rokonokhoz, ha mégis elérné őket.”

Zsófi bólintott, de nem szólt. Látszott, hogy nem akar újra az ismeretlenbe ugrani. Reggelire tojásrántotta, sült kolbász és forró tea készült. Martin a régi gyerekülésben üldögélt, amelyet Dénes leporolt a kamrából. A kicsi jó étvággyal csipegette a kenyérhéjat, miközben a két fiú – a betegesen félénk Dénes és a rakoncátlan Martin – egyre jobban összemelegedtek.

Reggeli után Zsófi elmosogatott, Zoltán pedig elvitte Dénest a kanapéra pihenni. Megmérte a lázát – 37,2 –, már jobb. Elővette a gyógyszereket, de közben megkérdezte:

– „Szeretnél valamit a boltból, fiam?”

– „Sok finom dolgot!” – nevetett Dénes. – „De ne rohanj, még köhögök.”

Zsófi közelebb lépett.

– „Ha már úgyis a városba megy… elvinne minket is?”

– „Természetesen” – bólintott Zoltán. – „Majd a szomszéd nénit megkérem, nézzen rá Dénesre egy órára.”

Elindultak hármasban – Zoltán, Zsófi és Martin – a havas úton a város felé. Az első állomás az autóval az volt, ahol a nagybácsi lakcíme szerepelt. De a ház helyén csak egy építkezés állt, és a portás röviden közölte:

– „Két éve lebontották. Azóta senki.”

Zsófi elsápadt, és könnyeivel küszködött. Martin nyöszörögni kezdett az ölében.

– „Haza kéne mennünk…” – suttogta.

Zoltán rá nézett. Elszántság és kétségbeesés keveredett benne. Nem hagyhatta őket így.

– „Zsófi... maradjanak nálunk. A ház nagy, és Dénesnek jót tesz a társaság. Segíthet itthon, nem kell fizetni semmit.”

Zsófi szeme megtelt könnyel.

– „Nem akarok visszaélni a kedvességével…”

– „Nem visszaélés. Ez... emberi gesztus.”

Hazatérve Dénes örömmel fogadta őket:

– „Ugye maradnak még?”

Zsófi elmosolyodott.

– „Maradunk egy kicsit.”

És ebből a „kicsiből” hónapok lettek.

Zsófi főzött, takarított, varrt, közben Zoltán segített neki elindítani a hivatalos papírok ügyintézését. Martin már Zoltánt is „papa”-ként kezdte emlegetni. Dénes testvérként bánt vele, tanítgatta, vigyázott rá.

Egy nyári estén Zsófi így szólt a tornácon ülve:

– „Emlékszik arra a hóviharra?”

– „Mintha tegnap lett volna.”

– „Akkor azt hittem, csak épp túlélünk. Most először érzem, hogy élek.”

Zoltán rámosolygott.

– „És én is.”

A boldogság nem jött egyik pillanatról a másikra. De eljött. Csendesen. Szelíden. Biztonságban.

Ők négyen pedig, bár a világ nem hívta őket családnak – mégis azok lettek.

A cikknek az eleje!