Éva néni belépett a nemrégiben nyílt, csillogó fodrászszalonba a kerületükben, és csodálkozva nézett körül. Milyen szép és otthonos! A falakon festmények lógtak gyönyörű frizurájú nőkkel, az óriási tükrök csillogtak a tisztaságtól, a puha, bordó karosszékek pedig szinte csábították az embert, hogy helyet foglaljon.
– Jó napot kívánok, aranyoskáim – szólalt meg bátortalanul Éva néni. – Szabad valaki? Szeretnék hajat vágatni és befestetni is. A fodrászok egymásra néztek, majd lenéző mosollyal végigmérték az apró, vézna, ősz hajú öregasszonyt, aki kopott kabátkában és agyonhordott csizmában állt előttük. Az arca ráncos volt, de a szemei... A szemei fiatalosan csillogtak.
– Mit szeretne pontosan? – kérdezte az egyik fodrász, akinek a kitűzőjén az állt: Klaudia.
– Hát... – hebegte Éva néni, miközben előkotort egy gyűrött magazinlapot. – Itt van, ilyen frizurát szeretnék.
Klaudia kinevette, majd odahívta a kolléganőit is, hogy jól szórakozzanak.
– Hallottátok? Ilyen frizurát szeretne! – vihogott. – Először is, ez fiataloknak való! Másodszor, látott már a tükörben? Ritka, ősz haja van. Egy-két ollócsattintás, és kopasz marad! Harmadszor, egy ilyen frizura nem illik egy soványka nénikéhez. Meg hát... Tudja egyáltalán, mennyibe kerül ez? Elmenne rá a teljes nyugdíja.
– Nem baj, van pénzem. Megcsinálják? – kérdezte Éva néni halkan.
– Hahaha, mindjárt megfulladok a nevetéstől! – folytatta Klaudia. – Mondd, néni, hány éves vagy? Meghallod egyáltalán? Megöregedni már nem tetszik? Szerinted a bácsi otthon beengedne még? Azt hinné, hogy egy fiatal csitri tévedt be hozzá.
Éva néni elpirult.
– Nincs már bácsi... – mondta halkan. – Több mint tíz éve meghalt.
– Hát így meg aztán főleg! – vihogott egy másik fodrász, aki épp egy vendéget frizurázott. A vendég is kuncogott.
Éva néni lehajtotta a fejét és csendben kisétált a szalonból. Átvágott a téren, befordult egy kis mellékutcába, ahol meglátott egy aprócska fodrászüzletet. Csak két szék volt benne.
Ott egy alacsony, molett, kedves arcú fiatalasszony fogadta.
– Jó napot kívánok! Segíthetek?
– Jó napot, leánykám... – kezdte Éva néni félénken. – Szeretnék hajat vágatni. Nem bánod?
– Dehogy bánom! Tessék csak leülni, és mondja el, mit szeretne.
Éva néni elővette újra a magazinlapot.
– Ez itt persze fiatalos, de hátha lehet valami hasonlót...
A fodrásznő – akit Lilinek hívtak – figyelmesen megnézte a képet.
– Tudja mit, Éva néni? Ez nagyon jól fog önnek állni! – mosolygott. – Csak ajánlanám, hogy egy kis színt is vigyünk bele. Nem kell rikító, de adhatsz a hajadnak egy szép ezüstös árnyalatot, hogy nemes legyen! És nem lesz drága, ne aggódj.
– Köszönöm, lelkem – mondta meghatottan Éva néni. – Tudod, ma van a hetvenedik születésnapom... Gondoltam, meglepem magam valamivel.
– Hát akkor boldog születésnapot kívánok! – kiáltotta Lili vidáman. – Meglátja, milyen gyönyörű lesz.
Három órával később Éva néni csinos frizurával, szép manikűrrel, és olyan boldog szívvel sétált az utcán, hogy még a tavaszi napsütés is mosolygósabbnak tűnt. Közben gondolataiba merülve eszébe jutott Lili, a fiatal fodrásznő, aki nemcsak a haját, hanem a szívét is megszépítette.
Miközben Lili dolgozott, Éva néni szóba elegyedett vele. Kiderült, hogy Lili egy kis faluból költözött a városba, egyedül neveli a kisfiát, Marcikát.
– Édes lányom – mondta Éva néni, – hát férjed nincs?
– Volt, volt – sóhajtott Lili. – De elment. Megismerkedtünk, megszületett Marci, élhettünk volna boldogan. Én gondoztam az anyósomat is, aki beteg lett. Aztán egyszer csak a férjem, Laci, közölte: „Én már máshol élek!” – És elment.
– Ó, te szegény! – szólalt meg Éva néni.
– Hagytam a házat neki, elhoztam Marcikát, és új életet kezdtem. Egy albérletben lakunk. De tudja mit, Éva néni? A legfontosabb, hogy Marci boldog legyen.
Éva néni megszorította a kezét.
– Te erős vagy, leányom. És szép is, kívül-belül.
Amikor Éva néni elbúcsúzott a szalontól, nem is sejtette, hogy a sors hamarosan különös meglepetést tartogat számára…
Éva néni még csak néhány lépést tett meg a szalonból kilépve, amikor valaki hirtelen nevén szólította:
– Éva néni, maga az?
Az idős asszony megfordult. Egy gyönyörű, elegáns nő közeledett felé – és Éva néni azonnal felismerte. Az egyik legkedvesebb tanítványa volt, az egykori cserfes kislány: Anna Volkmann.
– Annácska, lelkem! – kiáltotta boldogan Éva néni. – De rég láttalak! Hát milyen szép nő lett belőled, csillagom! Emlékszem még, amikor a fiúk futottak utánad, mint a méhek a virág után!
Anna nevetett, megölelte az idős tanítónőt, szinte könnyes szemmel.
– Éva néni, olyan jó látni magát! És milyen gyönyörű most is! Hogy van, drága tanárnőm?
– Éldegélek, aranyom. Ma töltöm be a hetvenet – mondta mosolyogva Éva néni. – Gondoltam, veszek magamnak valamit, megfőzök egy kis vacsorát. Ha volna kedved, szívesen látnálak!
Anna azonnal felcsillant.
– Dehogy megy maga egyedül haza, Éva néni! Tudja mit? Van itt nem messze egy étterem, oda megyünk! Meghívom magát vacsorára a születésnapjára! És ha nem bánja, előbb ugorjunk be egy pillanatra a szalonomhoz.
– A szalonodhoz? – kérdezte Éva néni meglepetten.
– Igen, a saját fodrászszalonom! – büszkélkedett Anna. – Ott rendelek pár dolgot, aztán megyünk ünnepelni.
Boldogan elindultak együtt. Ám amint Éva néni meglátta a szalont, egy szomorú árnyék suhant át az arcán: ez volt az a hely, ahonnan korábban megalázva elküldték.
De Anna, aki mit sem sejtett, vidáman nyitotta ki az ajtót, és bevezette őt. Amikor a fodrászok meglátták Annát, rögtön sürgölődni kezdtek, és széles mosollyal szaladtak felé. Ám amikor észrevették, ki van vele, hirtelen lefagyott az arcuk.
– Hát... – motyogta Éva néni, megtorpanva. – Nagyon szép a szalonod, Annácska. De sajnos... rossz emberek dolgoznak itt.
Anna meglepődött.
– Tessék? Hogy érti?
Éva néni felemelte a fejét, a hangja pedig halk volt, de határozott:
– Itt aláztak meg engem ma délután. Kinevettek, megaláztak, csak mert idős vagyok és szegényes a kabátom.
A szalonban mélységes csend támadt. Az alkalmazottak lesütötték a szemüket, a hajszárítók hangja is elhalkult.
Anna arca elsötétedett a dühtől.
– Éva néni – mondta lassan –, kérem, jöjjön velem az irodámba, amíg én elintézek valamit.
Miután becsukta az ajtót az idős asszony mögött, Anna visszatért a szalonba és szinte jéghideg hangon szólt:
– Mindannyian fel vagytok mentve. Azonnali hatállyal. Nincs szükségem olyanokra, akik nem becsülik meg az embert.
A fodrászok motyogni próbáltak, mentegetőztek, de Anna kemény maradt.
– Én nem csupán szépséget akarok adni az embereknek, hanem tiszteletet is. Ha ez nektek nem megy, akkor nincs helyetek nálam.
Miután a kellemetlen jelenet véget ért, Anna visszament Éva nénihez, mosolyogva.
– Megoldottam – mondta egyszerűen. – Most pedig menjünk vacsorázni!
**
Aznap este Anna felhívta néhány régi osztálytársát is, és egy kis születésnapi ünnepséget szerveztek egy hangulatos étteremben. Éva néni sugárzott a boldogságtól. Olyan volt, mint régen, az iskolai ünnepségeken: nevetett, mesélt, szinte megfiatalodott a szeretettől, amivel körülvették.
**
Másnap, ahogy Anna átgondolta a történteket, eszébe jutott Lili, akiről Éva néni annyi szépet mesélt. Elhatározta, hogy meglátogatja a kis szalont. Belépett a szerény helyiségbe, és megismerte Lilit, aki éppen egy idős bácsit borotvált.
– Jó napot! – köszönt kedvesen Anna. – Ön Lili?
– Igen, én vagyok – mondta mosolyogva a fiatalasszony.
– Hallottam magáról... – Anna közelebb lépett. – Szeretném, ha nálam dolgozna.
Lili meglepődött.
– Hogyhogy?
– Van egy fodrászszalonom. Most épp szükségem van megbízható, jó szívű emberekre. Szívesen látnám a csapatomban.
Lili szinte el se hitte, amit hallott. A könnyei potyogni kezdtek.
– De... De én... nem is vagyok valami nagy mester...
– Pont ilyen embereket keresek – mondta Anna mosolyogva. – Akik nemcsak kezükkel, hanem szívükkel is dolgoznak.
**
Pár nap múlva Lili és Marci már új lakást kerestek. De a legnagyobb meglepetés Éva néni ajtajánál várta őket.
Egy szombat délután Éva néni becsöngetett hozzájuk, kezében egy kis borítékkal és egy papírlappal.
– Lilikém – kezdte kissé zavartan –, tudod, nincsenek gyermekeim. Sem unokáim. Senkim sincs már a világon. És... ha szeretnétek, költözzetek hozzám.
Lili elkerekedett szemekkel nézett rá.
– Hogyhogy?
– Egyszerű: legyetek a családom. Marci a kisunokám lesz. Te meg a lányom. Nem kell semmit fizetnetek. Gondoskodtok rólam, én meg adok nektek otthont. És... amikor majd egyszer nem leszek, minden a tietek lesz.
Lili először szóhoz sem jutott. Aztán egyszerre sírva és nevetve borult Éva néni nyakába.
– Köszönöm... Köszönöm, Éva mama...
Éva néni megsimogatta a fejét.
– Az Isten küldött titeket hozzám, kicsim.
Így kezdődött Éva néni, Lili és Marci új közös élete.
Pár héttel később, egy szeles áprilisi délutánon Lili izgatottan rohant haza a munkából.
– Éva mama! – kiabált már az ajtóból. – Képzeld, ki jött be ma hozzánk a szalonba!
Éva néni éppen kötögetett a fotelben, mosolyogva nézett fel.
– No, ki az, leánykám?
– Egy orvos! Nagyon kedves volt, beszélgettünk is kicsit. Aztán kiderült, hogy nemrég költözött ide, a városrészbe. És – Lili elpirult – azt mondta, szívesen megismerné jobban is a környéket... meg engem is.
Éva néni cinkosan kacsintott.
– Hűha, leánykám, akkor lehet, hogy nem csak a fodrászollóval leszel ügyes, hanem a szerelem terén is?
Lili nevetve legyintett, de belül titokban reménykedett. Régóta nem engedett már magának ilyen gondolatokat.
**
Nem sokkal később valóban randira hívta őt az orvos: Nagy Gábor volt a neve. Magas, barna hajú, szelíd tekintetű férfi, aki egyedülálló volt, és szintén egy nagy törést hordott a szívében: felesége évekkel ezelőtt meghalt egy balesetben.
Első találkozásuk annyira jól sikerült, hogy rögtön el is határozták: folytatják. Gábor hamar megismerte Marcikát is, akivel rögtön barátságot kötött.
Egyik este Marci odabújt Éva nénihez és Lilihez, és azt mondta:
– Éva mama, anyu... Gábor bácsi lehetne az apukám is?
Éva néni és Lili egyszerre kapták szájuk elé a kezüket, hogy elfojtsák a könnyeket.
– Lehet, kicsim – suttogta Lili. – Ha ő is úgy akarja.
**
Ősszel, amikor már a fák rozsdavörösben pompáztak, Gábor egy szép vacsora után letérdelt Lili elé a házuk nappalijában.
– Lili – mondta komolyan –, te adtál nekem valamit, amit azt hittem, örökre elvesztettem: családot. Szeretnélek feleségül kérni. Hozzád akarok tartozni. És Marcihoz is.
Lili zokogva bólogatott.
– Igen... Igen, igen!
Marcika lelkesen ugrált körülöttük:
– Éljen az új család!
És Éva néni... nos, Éva néni ott állt a háttérben, szemei csillogtak, mint a legfényesebb csillagok. Tudta, hogy Isten még egyszer, az utolsó éveire, ajándékot adott neki: egy családot, szeretetet, nevetést, mindazt, amitől az élet szép.
**
Az esküvő kicsi volt, de meghitt. Az önkormányzati teremben csak néhány barát, a szomszédok, és természetesen Éva néni volt jelen. Az idős asszony még egy gyönyörű beszédet is mondott:
– Az élet néha elvesz tőlünk. Elveszi, akit szeretünk, elveszi az ifjúságunkat, az álmainkat. De az igazi csoda az, hogy mindig ad valami újat helyette. Szeretetet, reményt... családot. Az én legnagyobb ajándékom ti vagytok. És tudom, hogy most már sosem leszek egyedül.
Mindenki sírt, még Gábor is, aki próbálta hősiesen visszatartani a könnyeit.
**
A történetük itt nem ért véget. Éva néni, Lili, Gábor és Marcika egy nagy, boldog család lettek.
Minden karácsonykor hatalmas fát állítottak, amit Marci mindig túl sok díszítéssel rakott tele, és minden születésnapon Éva mama csokitortát sütött – akkor is, ha már a keze reszketett kicsit.
És amikor néhány év múlva Gábor és Lili kislánya, Luca megszületett, Éva néni elsőként tartotta a karjában a kis csodát, suttogva:
– Hát látod, kislányom, az élet mindig tartogat meglepetéseket. Még akkor is, amikor már azt hisszük, hogy minden szép dolog mögöttünk van.
És odakint, az ablakon túl, a hó halkan, csendesen hullani kezdett.
Mintha az egész világ suttogta volna:„Minden jó, ha a vége jó.”