– Kovács úr, ön tényleg szerelmes?
– Mikor lesz a nászút? És hova? A Margitszigetre vagy Monacóba?
Dániel eleinte próbált kitérni a válaszok elől, de Erzsébet egy nap karon fogta, és odasúgta:
– Dani, mondd csak azt nekik: "Az igazi boldogságot nem lehet pénzen megvenni." Hagyd, hadd rágódjanak rajta!
Így is tett. És másnap az újságok újabb címlappal jelentkeztek:
„A SZERELEM NEM ÁRUKÉSZLET! – üzeni a magyar sármőr”
A napok teltek, de nem mindenki örült az új házasságnak.Erzsébet távoli rokonai – különösen a drága unokaöccse, Szabó Gábor – felháborodtak.
Egyik nap betoppantak a villába:
– Ez felháborító! – csattant fel Szabó Gábor. – Ez a fiú... ez csak kihasznál téged, Erzsi néni!
– Gábor, ülj le. És mielőtt még elájulnál a saját dühtől, hallgass meg. – Erzsébet hangja nyugodt volt, de szikár, mint egy szamurájkard.
Gábor dühösen lecsapta a kabátját a fotelba, Dániel pedig próbált udvarias maradni:
– Nem akarok senkitől semmit. Csak annyit, hogy Erzsébet néni boldog legyen.
– Persze, persze! Boldogság! – horkant fel Gábor. – Milyen véletlen, hogy közben az ő vagyona is boldogít téged, mi?
Erzsébet ekkor csendben elővette az asztalfiókból egy iratot.
– Ezt akartad? – kérdezte hidegen. – A végrendeletemet? Tessék, olvasd el: minden vagyon alapítványra megy, árva gyerekek támogatására. Dániel egy fillért sem örököl.
Gábor elnémult. Úgy nézett, mint akinek kilopták a foga alól a falatot.
– Hát... ez... – motyogta. – Én csak aggódtam érted, Erzsi néni.
Erzsébet pedig megvetően legyintett:
– Aki ennyire aggódik, az nem a pénzt siratja. Menj haza, Gábor.
Aznap este Erzsébet és Dániel a kandalló előtt ültek, forró teát kortyolgatva.
– Tudod, Dani – szólalt meg Erzsébet halkan –, egész életemben mások véleményét hajszoltam. Hogy mit szólnak majd, ha ezt teszem, ha azt. És mi lett a vége? Öreg koromra maradt a magány...
Dániel hallgatott, nem akarta megszakítani.
– Te pedig... te úgy jöttél az életembe, mint egy vihar után a nap. Nem a pénzemért. Nem a nevemért. Hanem mert egyszerűen... EMBER vagy.
– Erzsébet néni... – mondta Dániel meghatódva –, én nem fogok elmenni. Még akkor sem, ha holnap felébredsz, és úgy döntesz, hogy bolondság volt az egész.
Erzsébet mosolygott, de a szeme sarkában könny csillant.
– Tudod, Dani, mi az igazi gazdagság? Az, hogy van kihez szólnod este. Van kihez tartoznod. És ezt nem lehet pénzért megvenni.
Pár hónappal később Erzsébet állapota romlani kezdett. Bár fizikailag még tartotta magát, orvosai egyre óvatosabbak voltak a jóslatokkal.
Egy este, amikor Dániel Klárával és Máriával látogatta meg őt a villában, Erzsébet elővette egy borítékot.
– Dani, ezt neked írtam. Csak akkor nyisd ki, ha egyszer úgy érzed, hogy elvesztetted az utat.
Dániel nem értette, de elvette, és a szívéhez szorította.
Néhány hét múlva Erzsébet csendesen, mosollyal az arcán távozott az élők sorából. Dániel és családja gyászolt, de tudták: Erzsébet nem egy szomorú véget, hanem egy beteljesedett életet hagyott maga mögött.
Amikor eljött az ideje, Dániel elővette a borítékot.Benne egy levél és egy kulcs volt.
A levélben ez állt:
"Kedves Dani!Ha ezt olvasod, már nem vagyok melletted.De hagytam neked valamit, ami talán fontosabb, mint pénz: a remény lehetőségét.A kulcs egy kis, eldugott házhoz vezet a Mátrában. Ott új életet kezdhetsz, távol a város zajától.Ne feledd: az élet nem az anyagiakról szól, hanem arról, kivel osztod meg a reggeli napfényt."
Dániel könnyes szemmel nézte a kulcsot.Nem kastély, nem bankbetét. Egy egyszerű kis ház – ahol újrakezdhetik. Együtt.Édesanyjával, Klárával, egy jobb jövő reményében.