Felhívott.

– Mi történt?

– Viktor. Üres kézzel jött. Mint egy gyerek, akit leküldtek tejért. Sem virág, sem bor, sem egy köszönöm, hogy főztél, semmi. Mintha csak egy... kantinban lenne.

– És te?

– Becsuktam az ajtót. De úgy rendesen.

Klári felnevetett. – Zsófi, te vagy az istennőm! Komolyan. Ez az! Nem alázkodtál meg, nem nevettél kínosan, nem mondtad, hogy „semmi baj”... Fantasztikus vagy.

– Csak... fájt egy kicsit. Tudod? Hittem benne.

– Az a baj, hogy mi, nők, mindig a lehetőséget látjuk, nem a valóságot. Ő egy kényelmes pasi. Olyan típus, aki azt hiszi, elég csak megjelenni. Hát, nálad nem elég.

És tényleg. Ez volt a kulcs. Nálam már nem elég.

A következő napokban Viktor persze nem hagyta annyiban.

Küldött egy üzenetet:

„Ez most komoly volt? Csak azért, mert nem hoztam virágot? Kicsit túlreagáltad, nem gondolod?”

Nem válaszoltam.

Aztán újabb üzenet:

„Azért gondoltam, felnőtt emberek vagyunk. Nem kell ez a színház.”

Színház? A vacsora, amit órákig készítettem, a ruha, amit csak most mertem először felvenni, a gyertyák, a megterített asztal – ez neki színház volt.

Írtam egyetlen mondatot:

„Nem várok sokat – csak azt, hogy nőként bánjanak velem.”

Viktor ezután megsértődött. Elmesélte a közös ismerősöknek, hogy én beképzelt vagyok, hogy „egy szál rózsán rugózom”, és hogy úgyis egyedül fogok maradni, mert senkinek nem vagyok elég jó.

Aztán Klári egyik nap küldött egy képernyőképet. Az egyik női csoportban, ahol mindketten benne voltunk, Viktor ezt írta:

„Manapság a nők azt hiszik, minden férfi lovag. Pedig csak vacsorázni akartam, nem színdarabot nézni.”

Megdörzsöltem a szemem, majd hangosan nevettem. Aztán hirtelen elkomorodtam. Ez a férfi komolyan nem érti.

Felnőtt nőként nem várok herceget fehér lovon. Nem kell kastély, se gyémántgyűrű. De ha már meghívlak vacsorára, ha már megpróbálom megmutatni, ki vagyok, akkor legalább hozd magaddal a tiszteleted.

És ha ez neked sok, akkor nem engem kerestél.

A barátnőim azóta is ünnepelnek.

– Zsófi, példát mutattál – mondta Panni. – Annyi nő engedne, legyintene, azt mondaná, „hát ilyenek a pasik”. De te nem.

– Mert már nem félek egyedül lenni – válaszoltam. – Attól félek, hogy újra olyasvalakivel leszek, aki nem lát igazán.

A lakásban most már gyakran hallgatok zenét. Visszatértem a régi hobbimhoz: festek. Rendet raktam nemcsak a szekrényekben, hanem a lelkemben is.

Viktor? Azóta többször láttam a parkban. Először zavarban volt, aztán megpróbált beszélgetni. Csak biccentettem. És mentem tovább.

Nem tudom, hogy léteznek-e még „igazi” férfiak. De azt tudom, hogy én igazi nő vagyok – és csak olyan férfinek engedek közel, aki ezt képes felismerni.

Talán egyszer még találkozom valakivel. Vagy talán nem.De egy biztos: már nem elég a puszta jelenlét. A szívemért tenni is kell.

A cikknek az eleje!