A barátnőim a fejemet fogták.
– Zsófi, teljesen megőrültél – mondta Klári a telefonban. – 54 éves vagy, elvált asszony, mi a fenének kezdesz újra randizni?
– Mert nő vagyok – válaszoltam halkan, de határozottan. – És szeretném megint annak érezni magam. Szépnek. Fontosnak. Kívánatosnak.
Huszonhat év házasság után a férjem, Gábor, egy másik nő kedvéért elhagyott. Egy fiatalabb, harsányabb nőért, aki a feleannyit sem tett bele a kapcsolatba, mint én.
Eleinte kétségbe voltam esve. Azt hittem, vége az életemnek, egyedül maradok, mint egy öregedő macskás néni. De valami bennem azt súgta, hogy ez nem a vég – hanem egy új kezdet.
Amikor a fiam, Balázs elment egyetemre, és beköltözött a kollégiumba, már nem volt mihez kötődnöm ebben a házasságban. Összepakoltam, és elköltöztem a kis lakásba, amit anyám rám hagyott.
– Eredetileg ezt Balázsnak szántuk – mondtam magamnak. – De ő is dolgozzon meg a saját otthonáért. Most én jövök.
Az első hónapok furcsák voltak. Minden új volt – a csend, a magány, az ismeretlen szabadság. Gábor persze próbált visszacsábítani. Rózsával jött, vacsorát ajánlott, könnyes szemmel kérlelt.
– Zsófi, változni fogok. Minden más lesz. Kérlek, adj még egy esélyt!
– Nem. Én nem visszamegyek, hanem előre – válaszoltam. És ez volt az első döntés, amit százszázalékosan magamért hoztam.
Elkezdtem figyelni a világot. A férfiakat is. Igen, 54 éves vagyok, de nem érzem magam öregnek. Miért ne lehetne még valami jó ebben az életben?
Így ismertem meg Viktort.
A szomszéd házban lakott. Magas, szikár férfi volt, mindig sportosan öltözve, és gyakran láttam a parkban kocogni. Először csak biccentettünk egymásnak, aztán egyszer a bolt előtt összefutottunk, és beszélgetésbe elegyedtünk.
– Maga mindig ilyen vidám reggelente? – kérdezte mosolyogva.
– Csak ha nem fogyott el a kávém – vágtam vissza. Nevetett.
A találkozásaink egyre gyakoribbak lettek. Néha együtt ittuk meg a reggeli kávét a pékség előtt, máskor csak sétáltunk egyet. A beszélgetések hosszabbak lettek, a tekintetek melegebbek.
Aztán egy délután megkérdezte:
– Zsófi, nem lenne kedve egyszer... úgy igazán találkozni? Egy vacsora, mondjuk?
Mosolyogva bólintottam. – Nálam. Jöjjön el hozzám vacsorára. Meglepetés lesz.
A következő napokban csak az járt a fejemben, hogy mit főzzek. Meg akartam mutatni neki, ki is vagyok valójában. Nem csak egy elvált nő, hanem egy igazi, méltósággal teli, érző nő, aki tud szeretni. És főzni is.
Kiválasztottam a legszebb estélyimet – fekete, csipkés, amit még sosem volt bátorságom viselni. Vettem gyertyákat, és egy üveg jó vörösbort. Az étel? Házi zöldségleves, majd tárkonyos csirkeragu tésztával, végül málnás sajttorta. Még a terítéket is ünnepivé varázsoltam.
Amikor megszólalt a csengő, pontosan hétkor, hevesen vert a szívem. Elővettem a legszebb mosolyomat, és ajtót nyitottam.
Viktor állt ott. Kényelmes farmerben, sportdzsekiben. Sem virág. Sem csokoládé. Sem egy üveg bor. Semmi.
Megdermedtem.
– Komolyan, üres kézzel jöttél? – kérdeztem döbbenten, még mindig remélve, hogy ez csak vicc.
– Miért? Mi ebben a gond? Már nem vagyunk gyerekek – vont vállat könnyedén.
Néztem rá. A hangja laza volt, mintha csak valami kocsmába ugrott volna le. Nem volt benne tisztelet, izgatottság, semmi. Egyetlen szikrája sem annak, amit az elmúlt hetekben éreztem.
– Pontosan – feleltem hűvösen, és gúnyosan elmosolyodtam. – Viszlát.
Becsaptam az ajtót.
A csend vastagon hullott rám. Csak a gyertyák égtek tovább az asztalon, és a leves illata kúszott ki a konyhából.
Nem sírtam. Csak ültem. Néztem a szépen megterített asztalt, a sajttortát, a bort, amit senki nem bontott fel. És lassan dühös lettem.
Ott ültem a nappaliban, a félhomályos gyertyafényben, és egyetlen gondolat járt a fejemben: „Hogy viselkedhet így egy felnőtt férfi?”
Nem egy tini voltam, akit az első szerelem sodor magával. Érett nő vagyok. Megérdemlem a tiszteletet, az odafigyelést – és igen, egy csokor virágot is, ha már vendégségbe jön valaki.
Másnap reggel Klári már korán rám írt:
– Na? Milyen volt a nagy este? Csillagok, tűzijáték, vagy inkább gyertyaviasz a hajadban?
– Csillagok nem voltak – írtam vissza. – De az ajtót úgy becsaptam, hogy azóta is visszhangzik a lépcsőházban.