Felmásztam mellé az ágyra, kezembe vettem a kis kezét.

– Azt mondta, ne mondjam el – suttogta. – Mert elvisznek tőled.

– Kicsim, ő Harper nyomozó – mondtam gyengéden. – Szeretné megkérdezni, milyen volt az a hölgy, akinél laktál. Rendben van?

Tétovázott.

– Azt mondta, ne mondjam el – ismételte halkan. – Azt mondta, elvisznek tőled.

– Senki nem fog elvinni – mondtam határozottan. – Ígérem. Itt vagyok.

Végül bólintott, a szeme csillogott.

Harper leült a székre.

– Szia, Evan – mondta halkan. – Elmondod, hogy hívták azt a néni­t?

– Amikor felébredtem, Melissa ott volt. Azt mondta, hogy te elmentél.

– Melissa volt a neve? – kérdezte Harper.

A kisfiam bólintott.

– Amikor boldog volt, Jonah-nak hívott – mondta. – Amikor mérges lett, akkor Evan-nak.

– Mennyi ideig voltál vele? – kérdezte a nyomozó.

Evan homlokát ráncolta.

– A pittyegős szobától – mondta. – Ahol a gépek csipogtak. Te sírtál. Aztán elaludtam. Amikor felébredtem, Melissa ott volt. Azt mondta, elmentél.

Kis ujjaival úgy szorította a kezemet, mintha kapaszkodna.

– Sosem hagytalak volna ott – mondtam, szinte dühösen. – Hazudott neked.

– Tudod, ki hozott ide ma este? – kérdezte Harper.

Evan lehajtotta a fejét.

– Azt mondtam neki, hogy te nem mentél el – súgta. – Ő azt mondta, hogy a bátyám, aki az angyalokhoz ment, hozott el oda hozzá… és hogy most vele kell maradnom.

A szemem égett.

– Tudod, ki hozott ide ma este? – ismételte Harper.

– Egy férfi – mondta Evan. – Velünk lakott. Sokat kiabált. Azt mondta, amit Melissa csinált, rossz. Betett a kocsiba, és azt mondta: „Most elmegyünk az igazi anyukádhoz.”

– Tudod a nevét? – kérdezte a nyomozó.

– Matt bácsi – mondta Evan. – De ő inkább csak „idiótának” hívta.

Aztán halkan hozzátette:

– Bajban vagyok? Hogy elmentem vele?

Harper arca megfeszült.

– Meg fogjuk találni őket – mondta. – Mindkettőjüket.

Evan újra rám nézett, pánik felcsillant a szemében.

– Bajban vagyok? – ismételte. – Hogy elmentem vele?

Magamhoz szorítottam.

– Dehogy vagy – mondtam. – Te semmit sem tettél rosszul. A felnőttek hibáztak.

A Gyermekvédelmi Szolgálat közölte, hogy „a vizsgálat lezárultáig” nevelőszülőkhöz vinnék.

Ekkor elvesztettem a fejem.

– Egyszer már elveszítettétek őt! – mondtam remegve. – A rendszer elveszítette! Nem fogjátok újra elvenni tőlem!

Harper mellém állt.

– Ő az édesanyja – mondta határozottan. – És áldozat. Felügyelettel párosított hazavitel rendben van, de a fiú az anyjával megy haza.

Végül engedtek.

Aznap este becsatoltam Evant a régi, poros gyerekülésbe, amit sosem volt szívem kidobni.

Körülnézett a kocsiban.

– Apa itt van? – kérdezte halkan.

Nagyot nyeltem.

– Apa az angyalokkal van – mondtam. – Miután te… miután elmentél, megbetegedett. A szíve feladta.

Evan az ablakot nézte.

– Akkor azt hitte, hogy én is ott vagyok – mondta halkan.

Amikor hazaértünk, lassan lépett be a házba. Megérintette a falat, a kanapét, a dohányzóasztalt – mintha azt vizsgálná, valódi-e minden.

Egyenesen odament a polchoz, és anélkül, hogy odanézett volna, levette a kék, ütött-kopott T-Rexét.

– Nem dobtad ki – mondta.

– Sosem tudtam volna – feleltem.

Végigment a folyosón, megállt a szobája ajtajában.

– Itt alhatok? – kérdezte.

– Ha szeretnél – mondtam.

Bement, óvatosan, mintha attól félne, eltűnik, ha túl gyorsan mozog.

Az ágyra mászott, bevackolta magát a takarók alá, és szorosan fogta a plüss lajhá­rat.

– Valódi ez? – kérdezte. – Nem álom?

– Itt maradsz, míg elalszom? – suttogta.

– Addig maradok, ameddig csak szeretnéd – mondtam.

A takarón feküdtem, szemben vele.

Egy perc múlva megszólalt:

– Anya?

– Igen?

– Hiányoztál.

A hangom megremegett.

– Nekem is hiányoztál. Minden egyes másodpercben.

Kinyújtotta a kezét, és a karomra tette.

– Ne hagyd, hogy még egyszer elvigyenek – suttogta.

– Nem fogom – mondtam. – Esküszöm. Senki nem vesz el tőlem még egyszer.

Elaludt, a pulóverem ujjába kapaszkodva.

Két nappal később letartóztatták Melissát egy tőlünk egy órára lévő városban.

Matt bácsi önként feladta magát. Bevallotta, hogy segített Evant elvinni a kórházból… majd visszahozta, mert nem bírta tovább a bűntudatot.

Részben gyűlölöm.

Részben hálás vagyok, hogy legalább egyszer helyesen döntött.

Evan éjszakánként sikítva ébred.

Ha kilépek a szobából, kérdezi:

– Visszajössz?

– Igen – felelem mindig. – Mindig visszajövök.

Terápiára járunk mindketten.

Gyászról, traumáról, túlélésről beszélünk – arról, milyen világ az, ahol a halottad egyszer csak megjelenik az ajtóban, rakétás pizsamában.

Most már Lego darabok szúrják a talpam, ragacsos kis kezek tapadnak az arcomra, és a kertből hallom:

– Anya, nézd!

Néhány napja, miközben rajzolt a konyhaasztalnál, megkérdezte:

– Anya?

– Igen, kicsim?

– Jobban szeretem az otthont – mondta. – Ha egyszer felébredek, és ez mégis az angyalok helye… ott leszel velem?

Leguggoltam mellé.

– Ha ez az angyalok helye lenne, apa is itt lenne. De nem látom őt. Úgyhogy szerintem ez egyszerűen… otthon.

Evan elgondolkodott, majd bólintott.

– Jobban szeretem az otthont.

– Én is – feleltem.

Két éve néztem végig, hogyan ereszkedik a földbe egy parányi koporsó, és azt hittem, mindennek vége.

Most pedig néha ott állok a szobája ajtajában, nézem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa, és rettegek, hogy ha nem figyelek, megint eltűnik.

De múlt csütörtökön három halk kopogás rázta meg az ajtót.

És egy kis hang megszólalt:

– Anya… én vagyok az.

És valahogy, minden létező törvényt felülírva…

…kinyitottam az ajtót.

És a fiam hazajött.

A cikknek az eleje!